Nyolcan azonnal szörnyethaltak a pusztakengyeli szélviharban

„A dülőben és a mezőn A magvető jár csüggedőn, Oda amit vetett, kapált; Elverte a jég a határt!”. Tompa Mihály: Adós, fizess! című versének első négy sorával nyitja meg írását az augusztusi hónap dokumentumát jegyző Vincze János Farkas vármegyei levéltáros, érzékeltetve ezzel, hogy kikutatott iratainak tartalma egy hajdanvolt nyári jégeső sok tekintetben fájdalmas tragédiájáról szól. De mi történt anno? – fordultunk elöljáróban a levéltáros felé.

132 évvel ezelőtt, 1891. július 5-én a Tiszántúlon hatalmas zivatar alakult ki, amelyet orkán erejű szél is kísért. Túrkevére Mezőtúr felől „eddig még sohasem látott zöldesszinü fellegek jöttek”, ami délután negyed háromkor érte el a várost. Kiterjedését tekintve biztosan pusztított Debrecen, Hajdúszoboszló, Nádudvar, Püspökladány térségében; de jelentős károk keletkeztek a szél, valamint villámcsapások miatt Karcagon, Tiszasülyön és Jászárokszálláson is.

A zivatarban kialakult jégeső „kisebb” területet, de nagyobb károkkal sújtott le. Csongrádot csak kis mértékben, Túrkeve határának háromnegyedét, a dévaványai Ecsegpusztát, a kunszentmártoni Csorbapusztát, Mezőtúr határának nagy részét, valamint Pusztakengyelt, Pusztapót és Pusztaszenttamást súlyosan érintette. Jégeső okozta károk keletkeztek a tiszai középső járásban és Kisújszálláson. A Jászságban, Szolnokon és Kunhegyesen csak csekély jégkár keletkezett. A jég méretét illetően galambtojás és barack nagyságúra tették.

A pusztakengyeli katasztrófa

Két nappal a vihar előtt, 1891. július 3-án Baghy Imre pusztakengyeli birtokára 80-80 aratómunkás és marokszedő szerződött le, akiket az uradalom egyik dohánypajtájában szállásoltak el. Már az is rendkívül beszédes, hogy a dohánypajta 50 méter hosszú és 6-7 méter széles, fa oszlopokon nyugvó téglafalazatú és nádfedeles felépítmény volt. Nem csak szállásuk, hanem a vihar elől menedékük is volt az aratómunkásoknak, akik e pajta alá húzódtak.

Július 5-én délután 1-2 óra tájban érkezett meg a pusztító elemi csapás.

A vihar csendesülését követően a gazdasági cselédek és a szomszédos birtokok alkalmazottai is a helyszínre siettek a sérültek mentésére. De megjelent a szomszédos majorság birtokosa, Blaskovich Miklós is feleségével és lányaival, hogy a sérülteket ápolják. Tizennégy súlyosan sérültet, 33 könnyebben sérültet látott el a helyszínre érkező Baumer Jakab járási, Nágel Sándor és Jánossy Gyula törökszentmiklósi orvosok. Később kiegészült az orvosi csapat Hubay Miklós szolnoki gyakorló orvossal is.

Lenk Gusztáv vármegyei tiszti főorvos az 1891 július havi jelentésében részletesen beszámolt az esetről, részletezve az elhunytakat is. „[…] Deak Jozsef 35, Sándor Andras 15, Halasz Veron 20, Bokros Ilona 16, Sebök Lajosné 30, Nagy Julianna 20, Sinkó Julianna 20, Balazs Palné 31 éves. Napokkal később súlyos sérüléseibe belehalt Singer Béla és egy kisgyermek, valamint ifj. Donka István, akinek lába és bordái törtek el. Eletveszelyes, és sulyos testi sérüleseket, complikalt csonttoressel is a lágy részek nagy foku roncsolásaval és zuzadásaval 11 egyén szenvedett valamivel enyhébb de szinte súlyós testi sérüléseket egyszerü csonttöréssel; zúzódással vagy a lágy részek sebzésével 13 egyén, s könnyu testi sérülést szinte 13 egyen – de alig volt egyetlen egy is ki kisebb nagyobb sérülest ne szenvedett vólna. A nehez sebesülteket egy istallúnak tiszta de sebzést és csonttörést szenvedett egyenekre nagy mérvben fertöző és veszélyes helyiségben találtam elhelyezve, honnan a lehető gyorsasággal kellett őket eltakaritani, mert minden percz ezektöl veszélyeztetését relytette magában. Arra nézve hogy kórhazba szállittassam é őket? ugy magokat a sebessülteket, mint a rokanaikat egyenként meg kértdeztem, de egyhangúlag tiltakoztak ez ellen, és haza Csangradra való szállitásokat követelték; […]”.

A tragédia híre másnap érkezett meg Csongrádra, ahol délután 4-re a hozzátartozók a városházához gyűltek. A sérültek nem járultak hozzá, hogy kórházba szállítsák őket, inkább haza, Csongrádra akartak menni. A csongrádi elöljáróság intézkedett a sebesültek hazavitelében. Erre csak július 7-én került sor.

A jégeső okozta pusztítás és következményei

„A hol egy nappal előbb még gazdag aratást igérő kalásztenger birotá a rónaságot, ma már nem lehet látni egyetlen fentálló gabonafejet. A szép kukoricának csak csutakjai szemlélhetők. […] Még a fü is elpusztult gyökerestül. Házi állatok estek áldozatul a kiméletlenül dühöngő elemnek s a mezőkön agyonvert nyulak, fecskék, bibicek, pacsirták, nagy sokasága hirdeti, hogy itt az enyészet, a pusztulás járt mindenütt.” – írta a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok.

Az alispáni jelentés szerint Mezőtúr határában 22 ezer kataszteri holdat vert el a jég, amelyből több mint 19 ezer volt bevetve. Túrkevén a kalászos növények 60 százalékát pusztította el az elemi csapás. A törökszentmiklósi határban 5030, a kisújszállási határban 1500, a kunszentmártoni határban 2391, jászdózsain 500 kataszteri holdat vert el a jég. Az alispán jelentésében kiemelte, hogy az elemi csapás okozta kár „az aratókkal való új egyezkedést vonja maga után, ez pedig legtöbbször a hatóság beavatkozását teszi szükségessé.”.

Aratósztrájk Mezőtúron

A jégverést követő napokban sorra kezdődtek az aratósztrájkok. Elsőként Herczfeld Manó pusztapói birtokán, majd átterjedt a Harkányi, Réthy és Gencsy birtokokra is. Az aratók követeléseiben az ingyenmunka és a kényszerszerződés eltörlése, az élelmezés javítása és az aratórész felemelése jelent meg. Július 8-án délután a mezőtúri rendőrkapitány kérésére egy század katonaság érkezett Pusztapóra. A „Mezőturon és a puszta-poói nagybirtokosoknál a jégverés okozta károsodások folytán az aratók vonakodtak munkába állani,” ezért a rendőrkapitány a törvényre hivatkozva megpróbálta őket munkára bírni, ám csak a katonaság jelenlétével tudtak kiegyezést eszközölni a munkáltató és munkás között.

– számolt be korabeli dokumentumok alapján a súlyos természeti katasztrófa hatásairól Vincze János Farkas levéltáros.