A színpadon és a nézőtéren is áldás a Szent Péter esernyője

Az nem kérdés, hogy Mikszáth Kálmán zseniális író. Legalábbis az én ötvenes generációmnak és a nálam fentebbi korosztályoknak vélhetően az. Az ő könyvein, szellemi és kortársai művein nőttünk föl, kalandos, szatirikus humorral átszőtt elbeszélései, regényei tökéletesen beleilleszkedtek kamaszkorom ifjúsági és indiános kötetei közé.

Persze, nem voltak könnyű olvasmányai, hiszen a felvidéki Szlabonyán, ma Mikszáthfalván felcseperedő író szülőföldjének szlávos nyelvezete, a tótumfaktum és pálóciás szereplők idegenül hangzó nevei folyamatosan lassították a fiatal olvasók érdeklődését. De átrágtuk magunkat a könyvezeteken és őszintén, jókat szórakozhattunk az írások által.

Amikor még utánpótláskorúként olvastam, a Szent Péter esernyője olyan világba repített, amelyről nem értettem, miként a miénk, hogyan beszélnek benne ízes magyarsággal a megszólalók, amikor pedig a felhatáron túli Szlovákiában játszódik. A kíváncsiság győzött. Mert akinek volt a családjában, ki megmagyarázott elhallgatni való dolgokat, az többet is megtudhatott soknemzetű országunk idő- és térbeli változásairól, mint amire épp szükség lett volna a Mikszáth-regények olvasása közben.

A Szent Péter esernyője az Istenfélő, balsorsot és szerencsét hozó hiedelmekkel és lekopogni való babonákkal együtt élő, egyszerű gondolkodású, de mindhalálig életre való embertípusokat és gondolkodásmódjukat ábrázolja. A viccesen megörökített ökumené jegyében persze, hiszen a műben megjelenő és felemlített felvidéki települések lakossága ugyan római katolikus és egyéb reform keresztényi felekezetű, ám a felfejlődés lehetőségét itt is a zsidóság letelepedése, betelepíttetése jelenti.

Az foglalkoztatja a helybéli félnótás intelligenciát is – Gongolyt, Szlávikot, Majzikot és Adamecznét –, hogy miként lehet európai település a tót Glogovából? Kapóra hull alá az égből egy avitt piros esernyő. Hogy miként lesz a messzeségbe eltűnő, gyermekmentő zsidó Münz Jónásból a mennyek kapuja kulcsainak katolikus őrzője, Péter apostol, az megtudhatja e sodró lendületű vidám teátrumi darabból.

A művet jómagam először a magyar–csehszlovák koprodukcióban megfilmesített változatban láttam, anno. Az egésze magam előtt van, a részletek nem igazán, de az tuti, hogy az ’58-ban elkészült film a könyvben leírtakhoz idomul, természetszerűleg zanzásítva azt. A Karinthy–Szigligeti-féle előadás viszont szakaszokban jócskán eltér az alapműtől, de nem újraértelmezve, eltorzítva az eredeti forrást.

Nem is bántó, nem is zavaró az átmódolt helyzet, sőt, helyenként érthetőbbé teszi ez a változtatás a nehéz szövegezetű princípiumot, az egykoron kötelező, ma már csak ajánlott általános iskolai olvasmányt. Ez pedig a dramaturgot jegyző Deres Péternek köszönhető, aki kifinomult ízléssel adaptálta színpadra a mikszáthy remekművet.

A Szigligeti társulatát Radó Denise felvidékiesítette, s ami igazán színházbarát és közönségvonzó a színműben, hogy e darabban és elrendezésében minden egyes színjátszó maradandót alakító főszereplőként tűnik fel.

A Szent Péter esernyője mindenkinek áldás, általa az utóbbi idők egyik legérdekfeszítőbb, legszórakoztatóbb, legszínvonalasabb könnyű műfajú nagyszínpadi előadását tekinthetik meg a színműkedvelők az Aba-Novák Agóra színpadán.