Építtetőik és lakóik sorsáról is mesélnek a megyei kastélyok

– Szakterületem a kastélyépítészet, s erről írom a tudományos értekezésemet is. Nemcsak dokumentálom ezeket az épületeket, hanem a figyelmet is igyekszem irántuk felkelteni. Minden kastélyunk csodaszámba menő építészeti kiválóság, ennek ellenére mostani, a nyolcvanas években kezdődött újabb sorsuk az egész országban, de nálunk is elég változatos képet mutat.

– Mára kevés kastélyunk maradt viszonylagos épségben. A teljesség igénye nélkül megyénkben közéjük sorolom Kétpót, az Almásy-kastélyszállóval, a kenderesi Horthy-kastélyt, a mezőtúri Lelbach-kastélyt. A másik véglet, ahol már csak egy megmaradt családi sírkápolna jelzi, hogy ott valamikor uradalmi központ állt kastéllyal, vagy kúriával együtt.

– De mielőtt tovább folytatnánk az épületek számbavételét, egy érdekes tényre szeretném felhívni a figyelmet. Ezeknek az épületeknek az elnevezésére, ahogyan a köztudatban elterjedt. Az őket építtető családok minden esetben megérdemelnék, hogy velük az ő nevüket is megőrizzék az utókor számára, de sokszor nem ez történik. Ezzel szemben gyakran azt tapasztalom, hogy olyan családok nevét viseli a kastély, kiknek az építéstörténetben kevés, vagy semmi szerep sem jutott.

– Jó példa erre a gyulai Almásy-kastély, aminek építéstörténetéhez ennek a családnak nincs köze. Ők házasság révén jutottak hozzá, s hitelesebb lenne Harruckern-Wenckheim néven számon tartani. A kenderesit is Horthy-kastélyként emlegetik, holott Halassy Károly építette az 1880-as évek elején. Igaz, már Horthy kormányzósága alatt nyerte el mai kinézetét. Hogy a kúriaépületekre is példát mondjunk, említeném a besenyszögi, felsőgyőri Nagy-kúriát, amely 1827–28-ban épült, ugyanis a felújítás alatt előkerült téglákon ez a két évszám olvasható. Építészeti érdekessége a falakba épített légfűtéses rendszer, amelyet régen cserépkályhák fűtöttek.

– Stílusukat tekintve zömében hova sorolhatóak megyénk kastélyai?

– Ennek szemléltetésére jó példa a két, építészeti különlegességnek számító újszászi Orczy-kastély. Eleve ritka, hogy ugyanannak a családnak két kastélya is álljon egy településen belül, és megmaradt az a gazdatiszti lak is, ahol a birtokos család – miután kastélyaikat államosították – utoljára lakott. Az 1831-ben épült régi kastélyt Orczy (I.) György báró még klasszicista stílusban emeltette, a későbbi új kastélyt a múlt századforduló táján már historizáló, eklektikus stílusban, több kor formaelemeit felhasználva építtette Orczy (I.) Andor.

– Ez a két épület egyúttal az örökségvédelem állatorvosi lova is lehetne, sok mindent lehet szemléltetni rajtuk. A régi kastély, ami ma idősek otthona, megőrizte eredeti kinézetét, nemrégen még a címert is visszahelyezték a falára, a másik már nem volt ilyen szerencsés. Eredetileg a historizmus minden eleme látható volt az épületen a római ihletésű portikusztól, oszlopokkal határolt fedett tértől, a szerencsésen ötvözött neobarokk és neoklasszicista elemekig. Ezek nagy része a felújítás áldozata lett.

– A hatvanas években, a kastélyok akkori hasznosítása során sokszor eltávolították a díszítőelemeiket. Jó példa erre a tomajmonostori Magyary–Kossa-kúria is, ahol az átalakítás során minden díszt levertek róluk. Az olcsó megoldás mellett ebben a múlt tiszteletének hiánya is jelentősen közrejátszott.

– Vannak-e ellenpéldák, hiszen mostanában elég sok kastélyt újítanak fel?

– Igen. Például a kétpói Almásy-kastély, amely érdekes ötvözete a neobarokknak és mellé rakott tornyával a neoromantikus stílusnak is. A mezőtúri Lelbach-kastéllyal együtt eredeti formájukban állították helyre őket, amivel sokat nyertek. Mindkét esetben szállodát, illetve reprezentatív események megtartására alkalmas épületeket kaptak a ráfordítással. Ami egyébként nem mindig egyszerű munka.

– A kastélyépületeink múltjával kapcsolatban, a jobbik eset, ha sokáig iskolaként vagy lakásként használták őket, mert volt, ahol istálló lett belőlük. Innen pedig már nem könnyű visszaállítani az eredeti formájukat. A műemléki védettség alatt álló épületek helyreállításakor törvényben szabályozott feltételeknek kell a kivitelezőnek megfelelnie. Azonban ez sok esetben csak üres frázis, mindig függ a kivitelezők, vállalkozók hozzáállásától is, és attól, hogy hogyan tudják ezt a hasznosítás követelményeivel összeegyeztetni.

– A felújított kastélyokat be is kell rendezni. Az ehhez szükséges régi bútorok felkutatása jelenthet-e szintén értékmentést?

– Mindenképpen. Gyakran igyekeznek több-kevesebb sikerrel visszavásárolni a széthordott berendezési tárgyakat, ami nem egyszerű. Sokan ragaszkodnak ahhoz, amit egyszer sikerült megszerezniük, korábban élelmes nepperek is sokat kivittek az országból, más végérvényesen elpusztult. Amit nem tekintettek értéknek, azt gyakran tűzre vetették. Erre a háború után nem egyszer a szükség is rávitte az embereket. Azért akad, ami visszakerül. Többször találkoztam olyannal, hogy a helyiek jelentkeznek: van egy kis kosaram, van egy szekrényem, van egy képem a falon, ami valaha a kastélyból származott.

– Egy idős grófnő például hetven év után kapta vissza az édesanyja fésülködőasztalát, vagy így került vissza a Horthy-kastély pipázóhelyiségének a berendezése. Régi fotók alapján igyekszünk azonosítani ezeket a tárgyakat, s van, hogy kiderül: valóban kastélyból való, de nem éppen abból, ahová vissza kívánják adni az adott bútort. Ritkán sikerül azonban eredeti berendezési tárgyakkal találkozni, ilyenkor szerencsés esetben korhű belsőket igyekeznek kialakítani. Mivel ehhez is régi értékek felkutatása és megőrzése szükséges, így ez is egy értékmentő munka.

– Beszéljünk komorabb dolgokról is. Mostanában is vertek még szét kastélyt, lásd a jászfelsőszentgyörgy–kerekudvari Jekelfalussy–Tahy–Gosztony-kúriát.

– Igen, ez egy szomorú történet, magam is írtam róla a neten. De hasonló a Szolnok melletti kastélyok régebbi ügye is, ahol ehhez a pusztításhoz a háború utáni arisztokráciaellenes indulat is hozzájárult. Van, ahol még a szakrális épületet, a kápolnát is szétverték, mint ahogyan a Wodianerek szandai kápolnájával történt. Másutt, például a mezőhéki Kövér család esetében a gyönyörű klasszicista neobarokk kastélyból legalább a kápolna megmaradt. Ebben, az erdő mélyén megbúvó csodálatos épületben szerveztünk nemrégiben egy kastélytörténeti kiállítást, egy kis kápolnamúzeumot. De voltak kastélyok, amelyekből már csak az uradalmi téglaépítők jegyeivel ellátott téglák maradtak meg más épületek falában. Ez pedig nagyon szomorú dolog. Rengeteg építészeti és kulturális emlékünk veszett velük oda, vagy sajnos még veszhet el ezután is, ha pusztulni hagyjuk őket. Széchenyi István mondta annak idején: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” Minden egykori kastélyunk értéket képvisel, s érdemes őket legalább jelenlegi állapotukban megőrizni, mert pusztulásukkal mi leszünk szegényebbek. Egy nemzet nagyságát az is jelzi, hogy miként bánik kulturális örökségével.

A család megbecsültségét is jelezte az elnevezés

Az, hogy mit tekintünk kastélynak, illetve kúriának, az épületek nagysága mellett gyakran a birtokos család megbecsültségét is jelzi. Bár ahogy mondják: „minden kastély úri lak, de nem minden úri lak kastély”, volt, ahol valóban csak méretük miatt tekintették kastélynak sok gazdag család otthonát. Azon túl, hogy több évszázados dicső múlttal rendelkező nemesi családok élték napjaikat szerény kúriákban, az 1800-as évek derekától gomba módra nőttek ki megyénkben is az újonnan feltörekvő pénzarisztokrácia kastélyai is.

Az ő társadalmi helyzetük is megkövetelte, hogy a nemesség köreibe belépve nem csak rangot vásároltak maguknak, hanem vagyonuknak megfelelő hajlékot is emeljenek hozzá. Minél drágábban jutottak hozzá a ranghoz, vagy minél mélyebbről emelkedett fel a család, annál nagyobb kastélyt építettek, melyeken általában a legkülönfélébb stíluselemek keveredését lehet megfigyelni. Az újnemességnek, a pénzarisztokráciának így a historizmus volt a kedvelt építkezési stílusa, ami nem zárta ki értékes voltukat, mivel szintén neves építészek munkái voltak.