Déryné szolnoki színre lépésével lezárul a Szigligeti egy korszaka

Hovatovább másfél éve költözött bérszállásra a Szigligeti Színház társulata. Sajnáljuk a városi színművészet átmeneti otthontalanságát – ugyanakkor örömteli, hogy hamarosan visszaköltözhet a csodásan felújított sajátjába –, akárcsak azt, hogy a közönségtalálkozókra termett színházi előadások hosszú időre a képernyők mögé kényszerültek.

Viszont hála a tudománynak, tünedezőben a világjárvány, és ezáltal újra közös a játék. Test- és tapsközelből ismét egymásra hangolódhatnak alkotók és befogadók. És hogy mi a tetsző? Hát, az meglehetősen szubjektív.

Nemrégiben olvastam egy lesújtó kritikát a szigligetis Déryné ifjasszonyról. Amolyan „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”-szerűt... S bár eleinte még magamon is éreztem a Balázs Péter utolsó, szolnoki színigazgatóként rendezett darabot ért döféseket, az előadás végére azonban Cézárral ellentétben, nekem begyó­gyultak a sebeim.

A Déryné ifjasszonyt jegyző Herczeg Ferencet (1863–1954) az egyik legmagyarabb színműíróként tartjuk számon, pedig német származásából fakadóan tizenévesen még alig tudott egy-két szót magyarul. Bátyja és nővére közül „az író volt a legfiatalabb, aki mellé apja már magyar dadát fogad, a Szegedről való Zsuzsi-nénit, akinek ajakáról olyan nyelvét tanul, amely a szülői háznál még idegenül csengett s amelynek ő egykor egyik legnagyobb mestere lesz majd”.

Írói munkásságának előszobája a váci fegyház volt.

Történt ugyanis, hogy 1886-ban kardpárbajt vívott egy katonatiszttel, aki belehalt a sebesülésébe. A párbajgyőztes Herczeget négy hónapra lecsukták, és a zárkában írta meg első, Fenn és lenn című regényét, mellyel kapásból egy ezer frankos írói pályázatot is nyert.

A Déryné ifjasszonyt csak jóval később, 1907-ben vetette papírra, amikor még Versec, de a műben szereplő Kassa és Kolozsvár is magyar volt, így nem a revízió, hanem a magyar nyelv és a magyar nyelvű színjátszás előtti tisztelete ösztönözte a megírására. Az ifjasszony időszaka volt az (h)őskor, Déryné és kora színtársulatai jelentették ugyanis a német nyelvvel szembeni forradalmi szembeszegülést a nagy-magyarországi színpadokon.

A Szigligeti Dérynéjében az elődök előtti főhajtás mellett egyéb áthallás is érződik.

„De mi a célja az örökös kóborlásnak? (...) Talán semmi. Olykor mégis azt hiszem, van valami titokzatos célja. Olykor úgy gondolom, mi egy láthatatlan kincset viszünk magunkkal, amelynek bizonyos időre el kell érkeznie valahova. Most mi visszük – ha kidőlünk, vállára veszi más –, de egyszer csak elérkezik oda, ahol szükség van rá.”

Búcsú ez a szolnoki darab, nem csupán a megírt mű hiteles lejátszása. A direktori székből tizennégy év után távozó Balázs Péteré, valamint az örökös vándoréletet választó társulat elköszönő tagjaié is... Én érteni véltem a közös játék értelmét.