Szépkorúként is rendszeresen koncertezik Bánfi Miklós bárzongorista

– Menjünk sorjában. Előbb lett zenész, mint tanár. Meséljen a kezdetekről!

– Békésen érettségiztem 1960-ban, de megszereztem az autóvillamossági műszerész szakmát is. Tíz éven át tanítottam általános iskolában, majd hivatásos bárzongorista lettem, ami 15 éves időszakot ölelt fel. Ekkor már Szolnokon éltem. Hogyan lettem bárzongorista? Zongorázni tanultam, klasszikusokat játszottam, etűdöket, Chopint, Bachot, mondta is a tanárom, jó kezem van hozzá. Lehet, hogy ezért, lehet hogy másért, de engem az improvizáció jobban vonzott. Jazzt és bárzongorázást kezdtem el tanulni, le is vizsgáztam belőle. A tanítás mellett is zongoráztam másodállásban. Amikor aztán hivatásos zongorista lettem, bejártam szinte az egész országot. Felléptem többek között párizsi, marosvásárhelyi, bécsi koncerttermekben is zongorakísérőként, de szólóban is.

– Nem titok, ma is vállal fellépéseket. A pandémia kitörése előtt egy szolnoki fotókiállítás megnyitóján is közreműködött.

– Így igaz. 2019-ben Debrecenben szólókoncertet, kétórás önálló műsort adtam a Déri Múzeum előtti téren. A szolnoki Garden Hotelbe pedig minden év őszén ellátogat a francia nagykövet, ilyenkor két-három órát játszom. Van egy négytagú zenekarom is, gyakran fellépünk olyan rendezvényeken, mint például a szolnoki Tiszavirág Fesztivál. Békéscsabára is hívtak zenetanárnak egy zeneiskolába, de mivel hetente kétszer kellene odautazni, hetvenkilenc évesen ezt már nem vállalom.

– Aktívan zenél még mindig. Nagyon szép pályaív. De hogyan lett nevelőtanár?

– Mivel a 80-as évek végére a vendéglátóipari zenész szakma is kezdett tönkremenni, és mindig szerettem a gyerekeket, a barátaim javaslatára vállaltam ezt a munkakört. Az első évben fenntartásaim voltak, hogy jövök majd ki a kamasz gyerekekkel, mivel tanítóként korábban fiatalabbakkal foglalkoztam, de hamar elmúlt ez a dolog, és nagyon jó kapcsolatot sikerült kiépíteni a kollégistákkal.

– Mennyire volt kihívás az új munka­terület, ahol eltöltött tizenhárom esztendőt?

– Gyorsan belejöttem ebbe a munkába. Persze, nekem is volt időnként konfliktusom egy-két gyerekkel, de volt egy nagyon jól bevált módszerem. Engedtem egy darabig a renitenskedést, utána viszont négyszemközt elbeszélgettem a fiatallal, hogy hová vezethet, ha nem változtat a viselkedésén. Ha ez sem hatott, kénytelen voltam a szülőkkel is beszélni, végső esetben a kollégiumvezető következett. Mindig igyekeztem udvarias lenni a gyerekekhez, sosem provokáltam őket. Amikor 1996-ban megalakult az önálló városi kollégium, nagyon komoly rendezvényeket kezdtünk el szervezni a Bán úti tagintézményben.

Támadt egy ötletem, hogy a földszinti klubban pianobárt hozok létre, ahol zenei műsorokat szervezek.

– Egyedül voltam zenész a kollégiumban, de Bevíz Béla és dr. Hajdúné Kovács Tünde kollégáim segítették a munkámat. CD-ket vittem be, opera-, klasszikus, preklasszikus zenéket hallgattunk a foglalkozásokon, zeneelméletet magyaráztam az érdeklődőknek, és zenéltem nekik. Akik tudtak kicsit zongorázni, azoknak megengedtem, hogy játsszanak is nekünk. Volt egy lány, aki mondta, hogy tud zongorázni Mozartot. Mire én: – Mutasd meg, mit produkálsz! – Szépen eljátszotta a D-moll fantáziát. Emellett énekesek kinevelésével is foglalkoztam. Előfordult, hogy a kollégiumvezető ment be helyettem a tanulószobára, és kiküldött, csak hogy tanítsam a zenélést. Emlékszem, volt egy nagy rendezvény a sportcsarnokban, amikor óriási sikerünk volt. Karácsonyi műsorokat, kollégiumi diszkót szerveztünk, ahol be kellett mutatnom a lányoknak, hogyan kell táncolni a rock and rollt és a boogie-woogiet. Mivel tudtam táncolni, ez is növelte a népszerűségemet a gyerekek előtt.

– Volt valami, amit nem kedvelt a kollégiumi munkában?

– Őszintén megmondom, egyedül az éjszakázás nem volt kedvemre való, a gyerekeket viszont szerettem. Akikkel problémám volt, azok is megálltak velem az utcán beszélgetni, még évekkel később is. – Hogy van tanár úr? – kérdezték. Ez nagyon jólesett, ez volt a legnagyobb elismerés számomra. Alapelvem volt mindig, hogy lelkileg felszabadítsam a gyerekeket, eltereljem a figyelmet a bajaikról, problémáikról. Egyszerűen csak elkezdtem beszélgetni velük mindenféle témáról. Miután a zene révén találkoztunk, erre is lehetőség adódott. Volt egy zárkózott kislány, aki egy-két alkalom után teljesen megnyílt, felszabadult. Annak is nagyon örültem, hogy nyug­díjazásom után még visszahívtak zenélni a kollégiumba.