A tanyavilágtól az irodalmi akadémiáig vezetett a zagyvarékasi születésű Kossuth-díjas költő, író útja

– Pár éve egy gyűjteményes verseskötetet jelentetett meg Arcunk az ég címmel, amely 1959-től 2019-ig írt verseit tartalmazza. Ebben benne szerepel minden verse, amelyet addig írt, vagy hagyott el belőle?

– Hagytam el, meg tettem is hozzájuk olyanokat, melyek kötetben még nem jelentek meg. Ennek az volt az oka, az eddigi köteteimben nem találtam meg a helyüket, vagy még átírásra-javításra szorultak. Másokat akkoriban fedeztem fel a kézirataim között. Ma is találok ilyen verseket, amelyek kis igazítással használhatók, csak jól széjjel kell néznem, milyen munkákat tettem félre azzal, hogy majd később előveszem. Ugyanis nem mindig versírással foglalatoskodtam, hiszen folyóiratnál dolgoztam, levelekre válaszolgattam, lapot szerkesztettem, prózai munkákon dolgoztam. Nem mellesleg közéleti életet is éltem.

– Hogyan értékeli pályafutását, sikerült mindazt átadni az olvasóinak, amit fontosnak ítélt?

– Szinte minden műfajban tevékenykedtem, az újságírástól kezdve a regényen, verseken át a drámáig. Minden esetben azt kerestem, hogy a mondanivalómat hogyan tudnám úgy írásba foglalni, hogy a lényeg a legteljesebb mértékben kifejezésre jusson. Mindig pontosságra és a művészi megvalósítás legmagasabb fokára törekedtem, különös figyelemmel a közérthetőségre. Ez a legnehezebb feladat. Hiszen én nem magamnak és magamról kívántam írni, hanem másoknak, másokért. Az irodalmat szolgálatnak tekintem, ha úgy tetszik – képviseletnek.

– Sokáig a fiatalok elvándorlásának problematikája foglalkoztatta, ezzel együtt az, hogy lesz-e hová visszatérniük.

– Pontosabban azoknak a fiataloknak és nem fiataloknak az elvándorlása, akik a falvak világából az ötvenes–hatvanas években elkényszerültek a nagy ipari központokba, Budapestre, Diósgyőrbe és még ki tudja hova, szerte az országban. Tették ezt kényszerből, az ipar elszívó hatásának engedve, vagy a jobb munkalehetőségek után kutatva. Aztán hamar rájöttek, hogy a betevő falatért a városokban is keményen meg kellett dolgozni, otthontalan körülmények között, munkásszállásokon, albérletekben. Mindezt a magam sorsából is tudom, nem mások elmondásából. Aztán akik elmentek, később vagy visszamentek szülőfalujukba, vagy sem, hiszen a téeszek nem várták vissza őket, egyébként is kifosztottak lettek, hiszen földjük, jószáguk már nem volt, az odaveszett. Csak várták a nyugdíjazásukat, a fiatalabbak pedig azt, hogy a váro­sokban lakáshoz jussanak. Én mindenesetre rendszeres hazajáró lettem, úgy éreztem, hogy szüleimre gondolnom kell, nem hagyhatom magukra őket. Először is a téeszen kívül maradva továbbra is tanyán szerettek volna éli, aztán mégis csak bekényszerültek a faluba, így az ottani körülmények között igyekeztek megkapaszkodni. Anyám például Szolnokra járt be, bérházak lépcsőházait takarította. Így szerzett valamennyi nyugdíjat magának, noha a szüleim a földből, jószágokból szerettek volna megélni. De attól az élettől elköszönhettek. S nem ők voltak az egyedüliek, akik így járták, és vonultak ki végül az életből is.

– Zagyvarékas, a paraszti világ rendre visszaköszön műveiből. Mit jelent önnek a szülőföld?

– A megtartó erőt, a biztonságot nyújtót. Ahol ismerem minden égtáját a faluhatárnak, a Zagyván inneni és túli részeket, amelyeknek a nevét is tudom, a Páskomot, az Örök földeket, Csanálost, a Havasokat, mert Havasok, legalábbis ilyen elnevezésű határrész is létezik falum határában. És ehhez a tájhoz, településhez hozzátartoznak az ottani emberek, akiket, ha mindenkit névről nem is, de az arcukat ismerem. Ismerem szavajárásukat, hiedelmeiket is, amelyek közül néhányat versben is megírtam. És mennyi mindent kellene még megírni, ami rájuk jellemző, vagy velük kapcsolatos! Állandó a hiányérzet bennem.

– Honnan ered irodalmi indíttatása?

– Szolnokon, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában volt egy magyar tanárom, aki arra biztatott, hogy minél többet olvassak tehénlegeltetés közben. Napi feladataim közé tartozott ugyanis a tehenek őrzése a kanálisárkokban, a vasút mellett. Mondta, hasznomra válik majd az olvasás, meglátom. Egyik alkalommal, amikor a faluban jártam, betévedtem abba a községháza közeli sarki könyvtárba, amely egyetlen szobából állt, tele könyvekkel, nem úgy mint nálunk, a tanyán, ahol csak imádságos könyvecske volt a kredencfiókban és Kincses Kalendárium. Itt vettem magamhoz Móricz Zsigmond Boldog ember című könyvét – nem tudva még akkor, hogy Móricznak nem is akármilyen kötődése volt a faluhoz, melyet később meg is írtam –, és talán még Szabó Pál valamelyik kötete ragadta meg a figyelmem. Ki is olvastam mindkettőt, és azon nyomban megfordult a fejemben, hogy ilyen írásokat én is szeretnék megfogalmazni. Mi az nekem! Hiszem ahhoz hasonló történeteket, életsorsokat, melyeket e két író bemutatott, én is tudok írni. Például – nem is kell messzire mennem – itt vagyok én! Tehénőrzéssel kapcsolatos kalandjaim nekem is akadtak, akárcsak Móricz regénybéli hősének. Az már más kérdés, hogy az írási kísérleteim aztán olyanok voltak, amilyenek.

– Kik segítették e pályán történő elindulását?

– Évek hosszú sorának kellett eltelnie, és rengeteg próbálkozásnak, míg egyszer az 1961-ben induló Új Írás szerkesztőségétől táviratot kaptam, hogy a beküldött verseimben friss tehetséget éreznek. Fáradjak be a szerkesztőségbe, szeretnének megismerkednek velem, és vigyek magammal egy rövid önéletrajzot is, szeretnének a lapjukban bemutatni. Az irodalomba való belépésemet ekkortól számolom. Az elindulásban ugyanúgy segített Váci Mihály és Farkas László, az Új Írás két szerkesztője, mint apám, aki viszont semmi jót nem nézett ki abból, hogy én inkább olvasok, mint hogy a munka végét igyekezném megfogni. Évek múlva változtatott csak a véleményén. Persze akadályok később is akadtak, amelyek már más természetűek voltak. Igyekeztem megírni azokat is, ne ők győzzenek fölöttem, szégyenben ne maradjak.

– Mi az, amit szeretne még elérni, megírni?

– Túl vagyok szüleim és engem közelről érintő két másik ember halálesetén is. Mindegyiket igyekeztem prózában, versben is megírni tisztességgel. Próbálom nem föladni magam, hiszen a világ ma sem csillapszik körülöttünk, reakcióim azokra egyértelműek: az emberért, emberiségért aggódóak. Ami közérdek, azt verseimben ma sem kerülöm meg. Az irodalom szerepe mit se változott az idők során, nem is fog. Tudom, hogy ellenkező elképzelések is léteznek; létezzenek is, értékek azon a térfélen is létrejöhetnek, bizonyára olvasóik is akadnak, azokat is ki kell elégíteni. Az irányzatok hadd kalandozzanak szabadon, előlük nem szabad elzárkóznunk. Az ember kétféle világot él egyszerre, belsőt és külsőt. Én elsősorban a külső világ megfogalmazására szegődtem el – a belsőt is fontosnak tartva természetesen.

1962-ben néhány hónapig a Szolnok Megyei Néplapnál alkalmazták, ahonnan katonának vonult be. Leszerelése után egyik versét (Fizetség), mely az Új Írás folyóiratban jelent meg és beolvasták a Szabad Európa Rádióban is, megglosszázták különböző napilapokban (Népszava), így vége szakadt a szolnoki újságírásnak.

Miskolcon kínálkozott arra lehetőség, hogy munkalehetőséghez jusson. Először a helyi művésztelep adminisztratív munkáit végezte, majd népművelő felügyelőként dolgozott. Nemsokára azonban a helyi irodalmi lap, a Napjaink belső munkatársa lett, a versrovatot vezette egészen a lap megszűnéséig.

Ezt követően főszerkesztője volt a megalakuló Holnap irodalmi folyóiratnak, majd szerkesztője az Új Holnapnak, mely laptól 2013-ban vált meg. A továbbiakban pedig már a Felsőmagyarország Kiadót vezette, mely nemrég szűnt meg. 

Írt számos irodalmi riportot, elbeszélést, több színdarabot, regényt, verseskötetet. Megjelent könyveinek száma közel harminc kötet. A népi írók, költők hagyományait vitte tovább, írásait áthatja a magyarságért vállalt felelősségtudat. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Művészeti Akadémiának.