Jászszentandrás örökre büszke lehet az általa birtokolt kincsre

Jászszentandrás „Keresd a békét”, a 34. zsoltár szavaival fordult hallgatóságához Kocsis Sándor c. esperes-plébános atya az ünnepség narrátorának, a Jász-Szó Alapítványt képviselő Dávidné Koppányi Zsuzsának Kolláth Bálint polgármestert, a helyi intézmények, civil szervezetek képviselőit, az alkotóművészek jelen lévő leszármazottait és az összes megjelenteket üdvözlő szavait követően.

 Amint a plébános atya kifejtette, a zsoltáros szavaira az itt látható művek története is ráfelel, mivel a béke mindig megegyezésen alapul, s a művek születésekor a jászszentandrásiak és a művészek nem mindig folytattak párbeszédet egymással. Ennek híre Rómáig eljutott, de végül sikerült békességet teremteni, így ma itt állhatunk e páratlan alkotások előtt. Ezután Dávid Áron régész-néprajzkutató előadását hallgathatta meg a közönség a település, a templomépítés és a falképek történetéről, de előtte egy zenei programban gyönyörködhettek a résztvevők. A jászszentandrási és a jászapáti hívekből erre az alkalomra szerveződött, Jámbor Imre által vezetett kar rendkívül magas színvonalú gyönyörű előadása rendkívüli zenei élményben részesítette hallgatóságát. Dávid Áron röviden ismertette

Jásszentandrásnak a bronzkorral kezdődő, majd a szarmaták, kelták, végül a honfoglalók által is lakott, a tatárjáráskor elpusztult, majd a 18. században újraéledő település történetét, amely előbb Jászárokszállás birtoka volt, s 1886-tól lett önálló község. Előadásában felhívta a figyelmet a településnek az egyik freskón is látható 1750-59 között épült és 1901-ig álló kápolnájára, melyet 1903-ban váltott fel a mai, Czigler Győző tervei szerint épült neogót templom, melynek világhírű falképei 1933-ban a helyi közösség közadakozásából készültek Aba-Novák Vilmos, Chiovini Ferenc és az ornamentális díszeket festő Czumpf István alkotásaként. A helyi lakosság tiszteletreméltó kötelezettségvállalása ugyanakkor nem várt fordulatot is vett, mert a művészek elképzelése nem mindenben találkozott a megrendelők ízlésével. Az is gond volt, hogy a helyiek közül többeket úgy örökítettek meg a képeken, ami súrlódásokat okozott. Az országos nyilvánosságot kapó vita odáig fajult, hogy többen már a freskók lefestésére gondoltak, de szerencsére a képek Rómáig jutó híre és a pápai kúria állásfoglalása hatására lezárult a vita, megteremtve Jászszentandrás helyét a művészettörténetben.

A freskók születésének szorosabb történetéről, az egyetemes és a magyar egyházművészetben elfoglalt helyéről Csiszár Róbert művészeti író, a szolnoki Damjanich János Múzeum munkatársa szólt. Elmondta, hogy a huszadik századi magyar egyházművészet legnagyobb alkotásaiként számon tartott freskók szerencsés időpontban születtek, amikor a magyar katolikus püspöki kar különösen felkészült és lelki megújulásra nyitott emberekből állt. Teljes odaadással támogatták, hogy a hazai egyházművészet visszanyúljon legjobb hagyományaihoz, amikor a templomi ábrázolások valóban az Evangélium tiszta üzenetét közvetítették a hívekhez. Mint mondta, ő arról szeretne szólni, hogy milyen büszkék lehetnek Szentandráson ezekre a közösség saját erejéből megteremtett művekre, és arról, hogy mit jelentenek a magyar művészet történetében. 

– Ehhez ismernünk kell azokat a körülményeket, amik lehetővé tették, hogy ezek a képek ebben a formában és ezzel a tartalommal megszülethessenek. Korábban is kerültek falképek nemzetközileg is ismert templomok, katedrálisok falára is, de teljesen más okból és más céllal festették őket, mint az itt látható képeket. A korai egyházművészet célja még az volt, hogy Krisztus élő jelenlétét, az egyház krisztusi tanítását különböző műveken keresztül átadja az embereknek.

E nélkül a képi ábrázolás igazodjon bár az adott templomhoz, annak stílusához, vagy az adott közösség szokásihoz, nem nevezhető szakrálisnak. Akkor sem, ha nyilvánvalóan templomi freskóról beszélünk. Ettől az elképzeléstől később erősen eltértek, s a magyar katolikus egyház az 1920-as évektől élen járt azokban a reformtörekvésekben, melyek a szakrális művészet eredeti hivatásához való visszatérését szolgálták. Addig a templomok művészetét egyre inkább a látvány, a lenyűgözés szándéka uralta. 1922-ben, Kühár Flóris bencés szerzetes, teológus az Egyházi Lapokban felvetette, egy világi és egyházi szakemberekből álló, egyházmegyei rendszerben működő, egyházművészeti kérdésekkel foglalkozó intézmény tervét, amelynek elsődleges célja az lenne, hogy az egyházművészet visszatérjen a krisztusi tanítást szolgáló útra.

Ez a folyamat XI. Pius pápa alatt kezdődött meg, amikor a magyar katolikus egyház vezetői, a püspökökkel az élen általában rendelkeztek történészi, művészettörténeti és más világi végzettséggel is. Így indult meg Magyarországon a váci egyházmegyében művészettörténeti képzés is a kispapok számára, s kezdődött el egy olyan szakrális művészeti fejlődés, ami lehetővé tette a visszatérést az alapokhoz. Ekkor újult meg példát adó életszentségükkel a magyar szentek tisztelete is. 

A püspöki kar hozta létre azt az egyházművészeti tanácsot is Gerevich Tibor vezetésével, aminek meghatározó szerepe lett a jászszentandrási freskók sorsában is. A pápa 1931-ben határozta meg az új egyházművészet irányát, és a jászszentandrási freskók is abba a folyamatba illeszkedtek, ami egészen a II. vatikáni zsinatig vezetett. Nem mindenki járta végig ezt az utat, ezért is érzékelhető, hogy ezeknek a freskóknak a tanítása még ma sem kerül mindig a helyére. Számos templomban ma is minden van a falakon, amit éppen a mecénás kívánt. Lehetnek azok gyönyörű művészeti alkotások, de valójában nem tartoznak a szakrális művészet körébe. Aba-Novák Vilmos és Chiovini Ferenc nem mondott le a saját művészi stílusáról és megértette ezt a kihívést, azonosult vele, s látta, hogy a jövő művészetének azt a tanítást kell szolgálnia, ami Krisztusé és nem az enyém, vagy másoké. Ennek a templomnak a freskói az első európai alkotásai ennek az új egyházművészetnek Önöknek arra kell büszkének lenni, hogy az itt alkotó két művész velük alapozta meg a magyar egyházművészet újjászületését, s amit itt látunk az a krisztusi tanítás hiteles tolmácsolója. – fejezte be nagy tetszéssel fogadott előadását Csiszár Róbert.

A program zárásaként az ünnepség résztvevői megtekintették a plébánián berendezett kiállítást, ahol a művészek, illetve az őket Jászszentandrásra elkísérő festőtanítványok műveiből, hozzájuk kötődő érdekességekből készült összeállítást láthatták. Este hat órakor Szentandrási Sós Zsuzsanna művészettörténész bevezetőjével Bellák Gábor és Molnos Péter művészettörténészek Találkozás a körhintánál című, Aba-Novák Vilmos festészetéről szóló dokumentumfilmjét vetítettek le a templomban. Külön öröm volt, hogy a megnyitón a kiállításon szereplő festők leszármazottai is jelen voltak, ide látogatott Kováts Kristóf, Aba-Novák Vilmos unokája, Hatvani István Gábor, Chiovini Ferenc dédunokája, Redő Katalin és ifjabb Redő Ferenc, Redő Ferenc gyermekei, valamint Erdélyi Erzsébet, Erdélyi Endre lánya. Megható esemény volt, amikor a Kiskunfélegyházáról érkezett Mindszenti Lászlóné ajándékba hozott egy korabeli, a hagyomány szerint egykor Aba-Novák Vilmos tulajdonában levő festőládát, amelyet szintén elhelyeztek a kiállításon a rendezvényt Aba-Novák grafikák kölcsönzésével támogató szolnoki Damjanich János Múzeum, a művészi fotókat kölcsönző jászberényi Hamza Múzeum, valamint a magánszemélyek által kölcsönzött kiállítási tárgyak között.