Magyar foci: nem változik itt semmi

Három fordulón vagyunk túl a hazai labdarúg-bajnokság tavaszi mérkőzéseiből. Az ember türelmesen várt, hogy hátha..., meg hogy ne rögtön az első balfaszkodások után mondjon ítéletet. Nem mintha reménykednénk még valamiben, de sosem lehet tudni.

A rajt előtti nyilatkozatok alapján már ott tartunk mint az olaszok, a spanyolok, vagy bárki a futball nagyágyúi közül. Optimista edzők, elégedett játékosok, remek igazolások, nagyszerű és hasznos felkészülés, labdaéhes védők és csatárok. Egyszóval  minden olyan, mintha...

Csak aztán játszani ne kellene. Pontosabban még az sem lenne baj, ha csak egymás között tennék azt, hogy senki se lássa. De így, hogy nézőket is beengednek a stadionokba (ne adja isten, még a tévé is „rácsap” valamelyik bajnokira), hamar kiderül a valóság.

Jelesül az, hogy amit mi idehaza csinálunk, nyomaiban sem hasonlít ahhoz a játékhoz, amelyet annyira szeretnek a világon. Bár külsőségeiben igen, hiszen itt is van zöld gyep, kapuk, labda, bíró, játékosok, sőt, még szurkoló is. Ennyi. Játékról nem beszélhetünk, hiszen az feltételezné, hogy az érintettek élvezik a dolgot. Itt az élvezet akor kezdődik, amikor a bíró hármat fúj a sípjába.

Élvonalbeli (ez is milyen hülye szó nálunk) csapataink zömének van valamiféle indulója, amelyet lelkesen játszanak le egy-egy meccs előtt. Szerintem lehetne egy közös is. E célra ideális az egykori Rapülők: Lesz még rosszabb című száma. Utolsó két sora így hangzik: „Hé, ha valami van, de nem az igazi még, ne remélj! / Lesz még rosszabb.”