„Klassz dolog volt fiatalnak lenni”

– Milyen volt az a napja, amikor megtudta, hogy megválasztották a nemzet színészének?
– Most erre mit mondjak?
– Például azt, hogy ünnepnap.
– Egy munkanap kellős közepén ért a hír. Próbáltam délelőtt, majd egy kicsit lepihentem. Mintha álmomból ébresztett volna Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, és mondta, hogy egyhangúlag engem választottak. Neki sem tudtam mit mondani. Kérdezte is, hogy ott vagyok-e a vonal végén. Mondtam, igen, itt vagyok, de egy darabig valóban csak hallgattam, szólni sem tudtam. Mondtam neki, hogy most megállt a szívem. Meglepett. Váratlanul ért.
– De most már örül?
– Talán akkor tudatosult
az öröm először, amikor este az első sorból felszóltak a színpadra, hogy „gratulálunk”. Onnantól már öröm is volt. Addig csak zaklatott voltam attól a megtiszteltetéstől, hogy azok a pályatársaim, akik ezt megszavazták, úgy gondolják, közéjük való vagyok. Zavarban voltam, nem is tudom, megérdemlem-e. Ez felfoghatatlan elismerés. Almási Éva osztálytársam volt, Molnár Piroska főiskolás korunk óta barátom, Máthé Erzsivel, Törőcsik Marival a Nemzeti Színház társulatában dolgoztam együtt. Nagyra becsülöm mindegyiküket.
– Csomós Mari, egy Kossuth-díjas színésznő nem tudja, megérdemli-e?
– Nem így gondol az ember magára. Legalábbis én sosem így gondoltam. Ha valaki azt mondja, látott a színpadon valamiben, és neki az sokat jelentett, azt értem. Ha valaki ott van velem este a néző­téren, nekem az az öralig öm, és az elég. Ennél tovább nem gondolok. Ahogy Vörösmarty írja az A merengőhöz című versében: „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: / Egész világ nem a mi birtokunk. / Amennyit a szív felfoghat magába, / Sajátunknak csak annyit mondhatunk.” Tudom, nem korszerű ez manapság.
A többség csak rohan, azt sem tudja, mi az elég, irigykedik, csak a pénzt látja és a dicsőséget kergeti, amiért még a betonba is képes beletaposni a másikat. Nézem az utcán ezt a plakátversenyt is, és azt gondolom, inkább ilyeneket, verseket kéne kiírni azokra a felületekre. Több gondolat kéne az indulatok helyett, annak talán valami haszna is lenne.
– Érzi a szakmájában a megosztottságot?
– Én a feladatomra akarok figyelni, semmi másra. 52 éve vagyok színész, és úgy érzem, eleget teszek azzal, hogy esténként a színpadon kinyitom a számat, és tiszta szívvel és minden tehetségemmel olyan dolgokról beszélek, amelyek fontosak lehetnek egy ember lelkének. Úgy gondolom, akkor tudok hiteles maradni, ha a szerepeimen keresztül szólalok meg. Sosem akartam másként hatni.
– A Nemzet Színésze díj komoly havi életjáradékkal is jár. Mit jelent ez egy mai színész számára?
– Nagyon sokat. Biztonságot. Berek Kati csodálatos színésznő volt, szédületes pályával a háta mögött. Jól emlékszem, amikor beszélgettünk arról, hogy a nemzet színésze lett, mennyire megrendített, amikor azt mondta, így legalább lesz miből kifizetnie a gyógytornászt. Kevesek élik kényelemben vagy anyagi biztonságban az életüket közülünk.
– Nehéz volt egyeztetni ezt a beszélgetést, mert éppen új darabot próbál. Min dolgozik?
– Dosztojevszkij A játékos című darabját fogjuk bemutatni májusban a Radnótiban.
– Jó lesz?
– Nagyon.
– Mitől jó?
– Főleg Dosztojevszkijtől, de a fiataloktól is. Sok főiskolással dolgozom együtt.
A rendező, Fehér Balázs Benő és Fekete Ádám dramaturg nagyon izgalmasat gondoltak ki.
– A mai fiatalok hogyan viszonyulnak az ön generációjához? Úgy, ahogy annak idején önök
a nagy színészekhez?
– Egyáltalán nem. Szerencsére. Mi annak idején necsak tiszteltük, de féltünk is a nagy „öregektől”. Tolnay Klárinak vagy Gábor Miklósnak szó szerint lábujjhegyen mentünk el az öltözője előtt, nemhogy meg mertük volna szólítani őket. A mai generáció szemtelen és öntudatos, és sokkal jobban tudják, mit akarnak, mint ahogyan mi annak idején. Az az érzésem, hogy a szakmáról is többet tudnak, mint mi tudtunk kezdőként.
– Hogyan hat ez magára?
– Még nyitottabbá, bizonyos szempontból tájékozottá tesz a világgal kapcsolatban, és fia­talon tart: arra a pár órára, amíg közöttük vagyok, mindenképp.
– Pedig az ön pályatársai közül sokan mondják, hogy nehéz a mai fiataloknak, más világ már ez, és nem is lennének ma színészek. Ha választani tudna, újrakezdené?
– Nem is tudom, sosem tudtam elképzelni magam másban, talán most sem tudnám.
Az kétségtelen, hogy a mi pályánk szabályosabb, rendezettebb volt. Mindenki kapott vagy így, vagy úgy szerződést, társulatba került. Volt egy íve annak, ahogyan színészek lettünk. Menni kellett vidékre, ahol nagyon sokat tanulhattunk és dolgozhattunk. Annak idején ilyen voltam én is, akartam tudni, mi történik, még próbákra is beültem, akár operettpróbát is néztem. Ma másként van, de nem biztos, hogy nehezebb. Aki elszánt és tudja mit akar, magára találhat. Abban pedig nincs különbség, hogy a sikerért dolgozni kell, azért mindig sokat kellett dol­-
gozni.
– A hatvanas években milyen volt vidéken színésznek lenni?
– Nagyon jól éreztük magunkat.
A közönség szerette
a színházat. Veszprém gyönyörű volt, a színház egy csodálatos parkban állt, emlékszem, akkor adták át
az állatkertet, Böbe majom volt a kedvencünk. Rengeteget jártunk a Balatonra előadásokkal tájolni. Jóformán csak magyar darabokat játszottunk, vígjátékokat, zenés darabokat. Barátokkal, osztálytársaimmal kerültem oda, Juhász Jácinttal, Osztovics Cilikével, ott volt Győri Franciska, Balázs Péter, Végvári Tamás. Fiatalok voltunk, ment az élet, mindennap történt valami érdekes. Tizennégy éven át voltam végül vidéken, jó volt, és különösen a szolnoki létet szerettem nagyon.
– Vajdácskán, egy kis faluban Sárospatak mellett, hogyan dőlhetett el, hogy színésznő akar lenni?
– Jaj, az nem Vajdácskán dőlt el, ott talán sosem dőlhetett volna el, de mi ott csak hároméves koromig laktunk. Aztán Szerencsre költöztünk, majd Nyíregyházára jártam iskolába, és bennem ez valamikor nagyon korán megszületett. Már kisiskolás koromban rengeteget mondtam meséket, verset, és az nagyon tetszett, hogy olyankor odafigyelnek rám. Aztán jöttek
a színjátszó körök. Emlékszem, volt egy olyan szavalóverseny, ahol Pécsi Ildikóval együtt indultunk, lehettem 14 éves, ő kicsit több, második lettem, ő nyerte meg. Később aztán a filmek is elvarázsoltak. Az a régi-régi, híres Déryné-film Tolnay Klárival, meg
a Liliomfi. Nem is készültem onnantól fogva másnak.
– Több mint 150 bemutatója volt, hatvannál több filmben és tévéjátékban szerepelt. Így visszatekintve melyik volt a legszebb korszak a pályáján?
– Nem tudom ezt megmondani, mert most is, ahogy Kecskeméten, Szolnokon,
a Katonában is voltak olyan szerepek, amelyeke azt mondhatnám, hogy anélkül más lennék. Annyi mindent lehetett szeretni, ott volt Zsótérral a Médea, a Kripli, a Nem félünk a farkastól, ott volt a Boldogtalanok, korábban a Yerma,
a Szent Johanna, a Csirkefej, a Három nővér. De talán minden színésznőnek olyan negyven és ötven között vannak
a legjobb szerepei.
– Szokta magát visszanézni mostanában?
– Nem, de korábban sem.
– És ha mégis beleszalad valamibe?
– Pont a minap mondta Molnár Piroska, hogy látott valami történelmi filmben együtt szerepelni bennünket igen régről, és nagyon szépek voltunk – nevettünk is egy jót ezen. Klassz dolog volt fiatalnak lenni.

– Színházi darabot mikor látott utoljára?
– Régen. A barátokat megnézem, ha tehetem, de nem vagyok eljárós, ha nem dolgozom este, örülök, ha otthon lehetek, szeretek otthon lenni.
– Gondolta vagy tervezte, hogy 74 évesen még ennyi színpadi feladata lesz?
– Reméltem, hogy játszani fogok. Szerencsére mindig olyan helyzetbe kerültem, hogy meg is voltak a szerepeim, és ez boldogság. Nekem a színház azt az örömöt jelenti az életemben, hogy adhatok, és ez már nem is fog megváltozni.

Névjegy:
Csomós Mari 1943-ban született Vajdácskán.
1961–1965 elvégezte a Színművészeti Főiskolát Simon Zsuzsa osztályában.
1965–1968 Veszprémbe szerződött.
1968–1971 a kecskeméti Katona József Színház tagja
1971–1978 a Szolnoki Szigligeti Színház tagja
1978–1983 a Nemzeti Színház tagja
1983–1994 a Katona József Színház alapító tagja
1994–1997 az Újszínházban szerepelt
1997 óta a Radnóti Miklós Színház tagja

A Jászai Mari-díjat 1973-ban, az Érdemes Művész címet 1978-ban, a Kossuth-díjat 1996-ban vette át. Többször kapta meg a legjobb női alakításért a Színikritikusok Díját, 1999-ben a Halhatatlanok társulatának örökös tagjává választották, 2014-ben Prima Primissima díjat kapott.
Nevéhez több mint 150 színházi bemutató és több mint hatvan filmes alakítás fűződik.

A Radnóti Színházban jelenleg Wajdi Mouawad Futótűz című darabjában és a Lear királyban láthatja a közönség, az Örkény Színházban a Macskajátékban, a Rózsavölgyi Szalonban az Előttem az élet című előadásban játszik.