Nem kerülhetnek parlagra

Országos visszhangot keltett az év elején amikor több parlagi sas, illetve számos ölyv is áldozatául esett a határba kihelyezett méregnek. — Teljes egészében elítélem azt aki megmérgezte a ragadozó madarakat — mondja Füleki József —, ezt nem lehet csinálni. Azt azonban át tudom érezni, hogy mennyire elege lehetett már abból — bárki is legyen az — hogy nevelt állatait rendre megtizedelik a ragadozók.

Európa mentsvára vagyunk

Az európai parlagi sas állomány legnagyobb része Magyarországon és Szlovákiában fészkel — mutatott rá Zalai Tamás a Hortobágyi Nemzeti Park természetvédelmi őre. Tehát, ha mi nem gondoskodunk a fajról, az végveszélybe kerül. Az egész országban jelenleg nyolcvan párról tudnak a madárvédők, amelyből ötöt mérgeztek meg az év elején a térségünkben. Jellemző adat, hogy az egész országban december óta összesen 14 esetben történt parlagi sas mérgezés. Ez óriási arány az összes ismert egyed számához viszonyítva is. A természetvédelmi őr szerint a magántulajdonról — amelybe beletartozik az udvaron kapirgáló tyúk és csirke is — való gondoskodás mindenkinek feladata. Olyan helyen kell tartani a baromfit, ahol nem tud rá lecsapni a ragadozómadár. Azt a vélekedést pedig nem osztotta a szakember, hogy a fokozottan védett madarak olyan kárt okoznának a mezőgazdaságnak, hogy az jelentősen befolyásolná a gazdálkodást. A dúvadak pusztítása, vagy épp maga a mezőgazdasági termelés sokkal nagyobb problémákat okozhat a vadállományban a ragadozómaradarknál.

— Magának is volt már hasonló problémája?
— Közel harminc tyúkot, csirkét neveltem a tanya körül, s mostanra már csak nyolc maradt. A legtöbbet pedig a ragadozó madarak vitték el. A legfőbb probléma szerintem az, hogy természetes élőhelyükről szinte teljesen eltűntek a zsákmányállatok. Úgy gondolom túl sokat fognak be vagy vadásznak le az apróvadakból. Az számomra is elfogadhatatlan megoldás, hogy a „ragadozókon álljunk bosszút”. Ugyanis ha már a tanyák közelébe is bejönnek az embert alapvetően kerülő madarak, akkor már tényleg nem találtak máshol zsákmányt. Gyakran járom a határt, s állítom nagyon kevés a fácán, nyulat pedig meg már csak elvétve látni. A vadásztársaságoknak arra ügyelni kellene, hogy a határból ne tüntessék el teljesen az apróvadakat.
— Valóban ilyen nagy lehet a probléma? — kérdeztük dr. Mosonyi Sándortól az Első Magyar Vadászati, Vadgazdálkodási, Beszerzési és Értékesítési szövetkezet alattyáni elnökétől.
— Az, hogy teljesen eltűntek volna az apróvadak, mindenképp túlzásnak érzem, viszont van igazság abban amit a gazda felvetett. Szakmai berkeken belül is óriási viták zajlanak arról, hogy kell-e, lehet-e szabályozni egy-egy területen a szükséges ragadozók számát úgy, ahogy ezt a vadállomány egyéb fajaival már megtették. Nem gondolom, hogy a parlagi sasokkal volna probléma, viszont a héják, ölyvek különböző fajtái nagy mértékben elszaporodtak, s talán igaz lehet, hogy ez a gazdáknak is okoz gondot.
— Túl sok fácánt lőnek ki, vagy túl sok nyulat fognak be a vadászok?
— Nagyságrendekkel kevesebbet mint néhány évvel ezelőtt. A nagy probléma viszont, hogy például a fácánok kihelyezését már nagyon kevés társaság végzi, s a kihelyezett egyedek száma is meghatározott. S, ha történik is kihelyezés, az olyan területen, amelyet később levadásznak. Így előfordulhat, hogy az utóbbi években elszaporodott ragadozómadarak nem találnak elegendő táplálékot. Mindenképp szakmai szinten kellene azt kimondani — ami rendkívül nehéz feladat —, hogy egy-egy területen mekkora az a ragadozó egyedszám, amelyet még elbír az a térség.