A tétlenség növekvő ára

A megbízásból dolgozó, iparilag értékes dió, tölgy és egyéb fafajtákat kereső tolvajok gyakorlata ugyan a régi maradt, ők ma is pontos terv, felderítés és a hátuk mögött álló értékesítési hálózat támogatásával végzik tevékenységüket, de a megélhetési szakosztály új utakra tért. Míg eddig a vékonyabb, könnyen kidönthető és szállítható törzseket részesítették előnyben, amiket derékkímélés miatt úgy egy méter magasan vágtak kettőbe, most már a vastagabb, korosabb példányok sincsenek tőlük biztonságban.

A közelmúltban néhány, százévesnél idősebb tölgyfa vált áldozatukká egy tájvédelmi körzetben, amelyek törzsét kidöntés után otthagyták a helyszínen. Pusztán a könnyen mozgatható részeit vitték magukkal. Ez mutatta, hogy fűtésre, és nem a bútoripar számára döntötték ki őket. Azt, hogy mitől terelődött a figyelmük a jóval több munkát igénylő koros, vastag fák felé, még nem tudni, talán fogytán van a könnyebben elérhető zsákmány, de a jelenség mindenképpen ijesztő. Ha így haladunk, sorra kerülnek a védett, történelmi értékkel bíró, egy-egy tájat meghatározó fák, majd az arborétumok is, hiszen ott aztán van miben válogatni.

Érthetetlen, hogy miért kellett idáig jutnunk. Az rendben van, hogy mindenkinek joga van épen átvészelni a telet, de ennek érdekében nem áldozhatunk fel mindent. Például semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül a magántulajdonhoz fűződő jogokat, hiszen a most elpusztított, évszázadokat átvészelt fáknak is volt gazdája. Nem beszélve arról, hogy ennek az egyre terjedő pusztításnak így sosem fogjuk meglátni a végét.