Ma már a béke szigete a millennium korából ránk maradt kastély

A településre érve, elsőre nem találjuk a kastélyt, de a község szélén levő bekerített erdő reményt kelt úti célunkat illetően. Az úri lakot a park közepén érdemes keresni, feltéve, ha nem vágták ki időközben körülötte a fákat. A kerítés mentén haladva beigazolódott a megérzésünk, rövidesen díszes vaskapu jelzi, hogy célnál vagyunk.

Az első szemünk elé ötlő tábla ugyan közli, hogy idegeneknek tilos a bemenet, de kiderült, nem ennyire szigorú a helyzet. Egy másik felirat ugyanis megnyugtat, hogy azért szombat-vasárnap szívesen látnak mindenkit.

Erről biztosít a bejáratnál álló egykori kapusház, a jelenlegi könyvtár mellett bennünket fogadó Jári Béla is, aki jelképes belépő mellett nem csak beljebb invitálja kicsiny társaságunkat, de pár szóval az épület legfontosabb tudnivalóiról is tájékoztat, sőt, kezünkbe ad egy rövid összefoglalót is a kastélyról.

Tóalmás Almas néven a 15. században a premontreiek mellett urai között tisztelhette Zsigmond királyt, majd annak hitvesét, Cillei Borbálát is. Később a törököt szerencsésen túlélő helység földesura a Prónay-család bárói ága lett. Prónay Gábor özvegye építtette 1759 körül a falu északnyugati részén romos állapotban levő első kastélyt.

A kastélykertet, az ekkori vármegye hatvan holdas, számos növényritkaságot őrző legszebb parkját pedig József nádor főkertészének közreműködésével Sándor nevű unokaöccse telepítette, Bócz kert néven, a 19. század elején. A Prónay-családtól 1892-ben vette meg a birtok egy részét az ország egyik leggazdagabb üzletembere, Wahrmann Mór Regina nevű, temperamentumos természetű leánya.

A kiváló partinak számító hölgyet 1883-ban anyagi megfontolásokból vette feleségül egy gazdag újpesti gyáros, Krausz Izidor, amivel a férj bekerült az após tulajdonában álló cégek vezetőségébe. A fiatalasszony házassága idején is állandó pletykatémát szolgáltató nagyvilági életét élte, így kapcsolatuk 1897-ben válással végződött.

Wahrmann Renée megszállottan szeretett volna bekerülni a főúri körökbe, s ezért építtette 1896-ban Ybl Lajos terve alapján a Nay és Strausz budapesti építésztársulás közreműködésével a ma látható, eredetileg ötvenszobás, kétemeletes, U-alakú, historizáló stílusú tóalmási kastélyt.

Az épület második világháború előtti utolsó tulajdonosai az Andrássy grófok voltak, ők vásárolták meg 1910-ben Wahrmann Reginától a kastélyt, melyet elsősorban nyaralónak, illetve vadászatok idején használtak. Évente pár hónapot töltöttek a falai között, de így is több mint száz falubelinek adott kenyeret az itteni szolgálat.

A háború után államosították, gyermeküdülő költözött bele. Jelenleg egy alapítvány tulajdona, nemzetközi bibliaiskola, illetve nyaranta gyermek és ifjúsági tábor működik falai között.

Ahogy elindulunk befelé, Jári úr kedvcsinálóként egy, a kaputól is látható épületre hívja fel a figyelmünket. A földszintes, oszlopos tornácú ház az egykori urasági lovarda, jelenleg nyári ebédlőként szolgál.

Utána a dombtetőn álló toronyról is ejt néhány szót. Mint kiderült, az elsőre egy kápolna részének nézett neoreneszánsz épület a kastély eredeti víztornya, amely ma is a közelében levő kút vizével látja el az épületeket. Miközben a főépület felé haladunk, lépten-nyomon csomagokkal közlekedő vagy csupán sétáló, a torony tövében pedig éppen pingpongozó fiatalokba botlunk.

Mielőtt belépnénk a tulajdonképpeni kastélyba, először körbejárjuk a változatos múltjának nyomait őrző épületet. Elöl, a kupolával koronázott homlokzat részeként kétszárnyú, a félemeletre vezető fedett kocsibejáró szolgálta a vendégek kényelmét, akik így akár esőben is száraz lábbal érkezhettek a házigazdához.

A földszinti, inkább szuterén jellegű rész pedig szemmel láthatóan a kiszolgálóhelyiségeket, a konyhát és hasonló hasznos dolgokat foglalta magában. A megviselt ablakú, vakolásra, festésre váró falakat vadonatúj tető koronázza annak jeleként, hogy megkezdődött az épület felújítása. Később azt is megtudtuk, hogy ezt a munkát jórészt önerőből, illetve adományokból végzi az alapítvány.

Jó turistaszokás szerint mi természetesen nem valamelyik erre szolgáló bejáraton jutunk be a kastély belsejébe, így egy éppen asztalokat terítő csapat közepébe csöppenünk. Váratlan megjelenésünkkel rögtön hasznos ismeretséget kötünk, egy fiatal hölgy, Dan Johanna Hajnalka kalauzol át bennünket a kastély nyilvánosság előtt megnyitott részébe.

Útközben számos érdekességet tudunk meg tőle az épületről, illetve jelenlegi lakóiról. Az emeleti részek ugyanis szálláshelyként szolgálnak, ezért hívja fel a figyelmet a lépcső alján udvarias szövegezésű tábla a vendégek nyugalmának tiszteletben tartására.

Kísérőnktől abban az előtérben válunk el egymástól, melyben a kastély legszebb látványossága, a tölgyfából készült, dúsan faragott, az emeleti részén zárt erkélyű, kétkarú díszlépcső hirdeti a ház egykori fényét. A legenda szerint ezt a valóban gyönyörű alkotást a párizsi opera díszlépcsője ihlette, aminek nem tudunk utánajárni, így inkább tényként fogadjuk.

Az előtérből a földszint másik látogatható részébe, az arany teremként ismert rokokó stukkós mennyezetű helyiségbe lehet átmenni, ahol míves kandalló emlékeztet az egykori pompára, illetve a kastély régebbi állapotát őrző fotók segítenek az időutazásban.

Korabeli bútort ellenben két háború előtti tálalószekrényen kívül nem találtunk, mert a háborúban az oroszok, meg a honi kozákok szinte elismerésre méltó alapossággal fosztották ki a kastélyt.

Mivel a díszterem a kertre néz, mi is arra indulunk, és ismerős részlet fogad bennünket. Az itteni lépcsőn játszódott a Tizedes meg a többiek című, nagy sikerű film egyik emlékezetes jelenete, amikor egy véletlenül náluk maradt kézigránáttal vágták ki magukat Sinkovits Imréék a kivégzésükre készülő nyilasok gyűrűjéből.

A kert ma a béke és a nyugalom szigete, ösvényein járva nem sok fantázia kell hozzá, hogy visszaálmodjuk magunkat a kastély fénykorába.

Ahogy a távolabbi tó partjáról nézve is teljes illúziót nyújt számunkra a látvány, mintha nem is söpört volna végig a történelem a környéken. Akár valamelyik régi lakó is kiléphetne a kertre néző tágas teraszra, vagy feltűnhetne alakja a szépen rendbe hozott télikert ablakában.

Ennek emlékével és azzal a jóleső tudattal indulunk kifelé a kastélykertből, hogy ez a szép épület már biztosan nem lesz az enyészet martaléka. Ha így marad, nem csak lakóinak, de az arra járóknak is a felüdülés élményét nyújthatja a jövőben is.

Prónayak és Andrássyak, két történelmi família

A nemesi és bárói ágból álló tótprónai és blatnicai Prónay-család Turóc vármegye legrégebbi nemes családjainak egyike. Első ismert ősük Rechk IV. Béla királytól 1279-ben kapta Tót-próna községet. A folyamatosan virágzó családban több katonatiszt, alispán, főispán, evangélikus egyházi tisztviselő is volt.

A család legismertebb tagja a nemesi ágból származó Prónay Pál huszár százados, aki amellett, hogy fehér különítményével számos atrocitást követett el a Tanácsköztársaság leverése után, nagy érdemeket szerzett a trianoni békediktátumban Ausztriának szánt nyugat-magyarországi területek megtartásában. Budapest második világháborús ostromát követően szovjet fogságban hunyt el.

A csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy-család régi székely család, mely a hagyomány szerint a honfoglaló magyarok egyik vezérének a leszármazottja. Hiteles származásuk a 16. században élt Andrássy Mártontól ered. János Zsigmond erdélyi fejedelemtől kapták Csíkszentimrét és Csíkszentkirály egy részét, innen ered egyik előnevük.

Andrássy Péter 1585-ben kapta adományul Krasznahorka várát, ettől kezdve viselik a krasznahorkai előnevet is. 1676-ban kaptak bárói, majd a 18. században grófi címet.

A család legismertebb tagja az 1823–1890 között élt gróf Andrássy Gyula volt, aki 1867–71 között a Magyar Királyság miniszterelnöke, 1871–79 között az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere, nemzetközi súlyú politikus volt. Róla nevezték el Budapesten az Andrássy utat, újraalkotott lovas szobra a Parlament mellett látható.

Szathmáry István