A martfűi kúria vendégházként is szolgált

Ugyanezt elmondhatjuk a közeli Martfűről is, mivel területét a 17. században Varsánnyal együtt Lorántffy Zsuzsanna, II. Rákóczi Ferenc fejedelem dédanyja birtokolta.

Később a Rákóczi-család magánbirtoka lett, hogy végül a vesztett szabadságharc után a kincstár tegye rá a kezét. Mivel akkor is divat volt a privatizáció, hamarosan az aszódi báró Podmaniczky-családhoz került, 1854-ben pedig a gyergyószentmiklósi Kövér- és a később, 1874-ben bárói rangra emelt maglódi Wodianer-család volt Martfűpuszta birtokosa.

Rákóczifalvától eltérően itt még elbontott épület emléke sem köthető a Rákócziakhoz, valószínűleg nem is építkeztek errefelé. Az első úri lakokat a Kövér-család emelte ezen a tájon, de a sors fintoraként ma már egy sem áll belőlük, emléküket csupán két kereszt őrzi.

Az egyetlen, ma is álló kúria Keszlerffy János nevéhez fűződik, akit 1859-től említenek 815 katasztrális holdas martfűi birtokosként.

Majorjukat először az 1883-as III. katonai felmérés térképlapján lehet felismerni, historizáló stílusú, romantikus elemeket is őrző, ma is álló kúriájukat valószínűleg 1880 körül építhették.

Tőlük 1925 előtt vásárolta meg a morvaországi eredetű Szobotka család a kúriát, valószínűleg némileg át is alakíthatták az épületet.

Szobotka Dezsőnek, aki gazdasági akadémiát végzett, mellette az állatorvosi diplomát is megszerezte, több mint ötszáz holdas birtoka volt Martfűn. Birtokán lótenyésztéssel, tehenészettel, tejgazdasággal foglalkozott, mellette több vármegyei tisztséget is betöltött.

A háború után a kúriát sem kerülte el az államosítás, először a martfűi cipőgyár pártvezetőinek és igazgatójának lett a reprezentációs fogadó- és szálláshelye, majd a növényolajgyár birtokába került, ott felújítva alkotóházként és vendégházként szolgált.

A rendszerváltást követően lett a martfűi önkormányzaté, végül 2001-ben a Tomasovszky család vásárolta meg az ingatlant, akik családi vállalkozásként üzemeltetik a kúriában kialakított panziót.

Szolnokról Tiszaföldvárra menet, majdnem a város túlsó végén kell jobbra fordulni, hogy megközelíthessük az egykori ártéri erdőből kialakított, majd a háború után részben felparcellázott parkban álló, szép állapotban levő épületet.

Az egyszintes, szabadon álló, változatos alaprajzú ház teljesen felújított állapotban, kastélyszállóként idézi egykori fényét. Ugyanakkor a sorozatos tulajdonváltásoknak, renoválásoknak, meg a háború utáni zűrzavarnak köszönhetően régi gazdáiról már nem őriz semmi emléket.

A bejárata mellett látható címer sem családi jelkép, a karmai közt ezüstgolyót tartó szárnyas griff Martfű város jelképe.

A ház előtt álló, az egykori szökőkút helyén magasodó keresztet megkerülve, teljes szépségében szemünk elé tárul a „ferencjózsefi” békeidők nyugalmát és eleganciáját sugárzó úri lak.

Homlokzatát kiugró falsíkok, úgynevezett rizalitok teszik mozgalmassá, egyenes záródású ablakait felül stilizált zárókővel díszített, ívelt szemöldökpárkányok, alatta könyöklőpárkányok hangsúlyozzák.

Sarkain a régi várbástyákon divatos armírozás, szögletes köveket formázó díszítés jelzi a 19 század végének múltba révedő szemléletét.

A főhomlokzatot oszlopokon nyugvó lombfűrészdíszes, háromszögoromzatos kocsialáhajtó emeli ki, nyújt egyben az esős időben érkezőknek fedelet a bőrig ázástól mentes kiszálláshoz.

Az itt látható látványos és művészi kivitelű, fűrészelt díszítés egyébként abban a korban az egész országban elterjedt volt, szerencsés sorsú régi épületeinken még lépten-nyomon találkozhatunk vele. Magam a jászberényi főplébánia udvari homlokzatán láttam hasonlót.

A régi időkhöz képest kívülről talán annyi változás látható, hogy a háromszögoromzatú rizalitokat összekötő oszlopos tornácokat beüvegezték a jobb helykihasználás érdekében, de a kellemes csendben a ház előtt állva, teljesen hiteles 19. század végi hangulat vesz körül.

A bejáratnál minket fogadó tulajdonos, Tomasovszky László kalauzolásával lépünk be végül a kúria belsejébe, ahol azért már egy modernebb környezet fogad bennünket.

Jelenlegi funkciójának, a kastélyszállónak megfelelően az egykori úri lak egymást követő szobái helyett külön konyhával, fürdőszobával rendelkező, egymástól független apartmanok sorakoznak benne. A viharos múltból fakadóan az egykori berendezésből sem maradt meg mára semmi.

Miután szétnéztünk odabent, s az épület jelenlegi funkciójára tekintettel kihagyjuk a szokásos padlás- és pincetúrát, kifelé jövet az egykori szökőkút helyén álló kőkeresztnek is szentelünk némi figyelmet.

Jeles emlékről van szó, mivel keresztet sehol sem emeltek ok nélkül. Az itt látható feszület a gyergyószentmiklósi Kövér-család kevés megmaradt emlékének egyike.

Az 1910-ből való emléket, melyet Kövér János és neje, Blaskovich Erzsébet állíttatott házasságkötésük 25. évfordulójára az egykor volt kövérmajori Kövér-kúria elől hozták ide a martfűi plébános kezdeményezésére.

Hozzájuk köthető egy másik, fából készült kereszt is, melyet idejövet a Tiszahajlatban láttunk. Arra a baljós napra emlékeztet, amikor 1924 telén a Kövér-család hintón próbált áthajtatni a Tisza jegén, s a fogat beleszakadt a folyóba.

Ők ugyan túlélték a balesetet, de megmentőjük, Bús Imre kocsis nem élte túl a szerencsétlen kalandot. Ez a fakereszt úgy tűnik, egyébként is baljós helyen figyelmezteti az arra járókat az emberi élet mulandóságára.

Odalátszik a közeli vasúti őrház, az egykori tiszahajlati csárda helye, ahol az 1850-es években néhány kapcabetyár Kaszakovács nevű vezetőjükkel az élen, a korcsmában tartózkodó hét ember életét oltotta ki, vélhetően haszonszerzésből.

Szintén a kereszt közelében vetette ki halála után egy évvel a Tisza a rendőrök által a forradalom után, 1957-ben meggyilkolt Kenyeres Lajos plébános holttestét.

De ezek a sötét históriák nem kötődnek magához a Keszlerffy-kúriához, csupán a kereszt juttatta őket eszünkbe.

Maga az épület, melytől sétánk végén búcsút veszünk, barátságos, hívogató külsejével sokkal vidámabb dolgokról regél, minthogy a múlt komor árnyait idézgessük az ürügyén.

Az építtető Keszlerffy- család

A Keszlerffy-család nemességszerző őse, Nepomuki János Heves vármegye központi sebészorvosaként 1797-ben nyert Ferenc királytól magyar nemességet. Fia, az 1868-ban elhunyt József szintén Heves vármegye főorvosaként szolgált, s tizenkét gyermeke közül többen magas hivatalt viseltek.

Volt közöttük testőr, kamarai titkár, sótiszt, kancelláriai hivatalnok. A család címere négy udvarra osztott pajzsban ágaskodó oroszlán jobb első lábával kivont kardot, a másikkal egy kígyót tart, illetve hármas halmon arany koronából egy fehér virágokkal megtelt zöld élőfa nyúlik fel, fölötte jobbról kék félhold, balról kék csillag látszik.

A pajzs fölötti sisak koronájából szintén oroszlán emelkedik ki, első jobb lábával kardot, a másikkal kígyót tartva.

Szathmáry István