Volt egy „ház”

„Van egy ház a Tisza parton…” – szól eképp a nótás kedvűek egyik legszebb, egyben legfájdalmasabb kesergője. E panaszos hangú dal jut eszembe a századik születésnapjához közeledő szolnoki Tisza Szálló kapcsán. Bizonyára nem vagyok egyedül, akinek oly sok szép emlék kötődik a város egyik emblematikus épületéhez.

Gyermekkorom élményképei között a vadgesztenyefa-árnyas kerthelyiségben a szüleim társaságában elfogyasztott gyümölcskelyhek, a népszerű fagylaltozó tölcséres nyalánkságai idéződnek fel. Alig telt el pár év, s kamaszként a hátsó fronti kis-Tisza lett a székhelyünk a haverokkal. Nem sokkal később, még nem meglett legényemberként léphettem át olykor a bálterem küszöbét, s szívhattam el nagyképűen életem egyetlen szivarját a kávézóban.

Kiváltságosnak éreztem magam akkor is, amikor sportolóként jogosultságot kaptam arra, hogy állandó vendége legyek az étteremnek és a gyógyfürdőnek. S csak jóval később jöttem rá, hogy mennyire is hasznos a szálló addig számomra büdösnek vélt ártézi vize.

Nos, ez volt az én és korosztályom múltja, és részben az 1928-ban épült Tisza Szálló velem megesett története. Melynek egykoron patinás falai között hazai és külföldi ikonok is jártak, nagy bölények szórakoztak vagy szórakoztattak.

Ja, és még egy emlék! Már korosodó újságíróként jegyeztem fel 2010-ben a műemlék jellegű épületet kivásárló kínai üzletcsoport szálloda-üzemeltetőjének tört magyarsággal, de érthetően elhangzott sajtónyilatkozatát: „Megőrizzük a magyar szokásokat és a szolnoki hagyományokat! Első lépésben a szociális helyiségeket újíttatjuk fel, hamarosan pedig egy panoráma lifttel gazdagodik a szálló, amely ezáltal emelkedhet négy csillagosra. A létesítményben dolgozó 62 ember munkáját megtartva maradnak a jelenlegi szolgáltatások – fürdő, étterem, hotel…”.

„...Az a ház még most is ott áll, minden emlék úgy muzsikál...”.