Éljen a muzsika!

A szolnoki Rózsakert mellett gyakran hallani halk harmonikaszót. Egy padon ülő férfi játszik kellemes dallamokat, visszafogottan, hogy senkit ne zavarjon. Előtte kézzel írt táblán annyi áll: Énekeljünk együtt. Bár hangomra tekintettel nem élnék a lehetőséggel, bevallom, mindig elfog valami jó érzés, ha ott vezet az utam. Arra gondolva, hogy milyen szép, igényes zenei élete van a városnak, nagyon szolnokinak érzem a szándékát. 

Most nem sorolnám neves szimfonikus zenekarunkat, kórusainkat, hiszen szinte mindenki ismeri őket, pusztán egy olyan, Szolnokról indult, országossá növekedett kezdeményezésre utalnék, amivel valószínűleg nem sokan dicsekedhetnek szép hazánkban. A nemrég itt fellépő Da Vinci kórusra gondolok, amelyet pusztán egy elhivatott szolnoki zenepedagógusnak a művészet erejébe vetett bizalma és hite hozott létre, valamint vezet ma is sikerről sikerre. Tagjai a messze távolból tartják egymással a kapcsolatot, a maguk költségén jönnek össze egy-egy próbára, előadásra. Pusztán az az erő vezeti őket, amit egyszer így fogalmazott meg karnagyuk, Rigó Éva: amikor meglátjuk egymást, úgy örülünk, hogy találkozunk, együtt lehetünk, és megint alkothatunk valamit. 

Évek óta nehéz helyzetben van a világ, és a zene, az éneklés jót tesz az emberek lelkének, az ép lélek kihat a testre, az egészségre is. Valószínűleg erre van most a legnagyobb szükségünk. Ép lélekre, hogy megmaradjunk ebben a feje tetejére állt világban.