Emlékmentés

Keserédes a Szolnoki Cukorgyár története. Épp olyan örömökkel és bánatokkal terhesen fordulatos, mint azoké az embereké, aki alapították, akik megépítették, akik dolgoztak benne és akik lebontatták, lebontották. És mindazoké, akik még emlékeznek és akik emlékeztetnek rá.

A Szolnoki Cukorgyárról nekem is vannak emlékeim. Talán a legrégebbi, miszerint nem éppen a legegészségesebb gyerekkori unaloműző elfoglaltságom alatt szüleim ajándékba kapott méretes süvegcukor-tömbjeit titokban sikerült elrágcsálnom. Édesanyám állítólag nem a szolnoki kristálygúla hiányától bosszankodott, hanem fogaim romló állapota miatt.

Még mindig gyermek voltam, de már a lányokat is megbámuló hiú kamasz, amikor a hetvenes évek vége felé az általam favorizált Damjanich uszoda helyett, szüleim kívánságára, családostól a cukorgyári strandfürdőbe váltottunk belépőt az egyik hétvégén. Tűző nap, rekkenő hőség, és engem még egy dobozos Leo-jégkrémmel sem lehetett a medence vizéből kirángatni. Leégtem. Estére a mérgespulyka-vörös arcomat és hátamat kenegette jó anyám valami csípős krémmel, ami miatt amolyan olaj a tűzre érzéssel fogadtam gyógyító szándékát. Másnapra felhólyagosodott a pirosan virító bőröm, harmadnaptól pedig majd egy hétig vedlettem. Abban a tanévben nagy ívben kerültem a csajokat.

Eltelt néhány év, és a sportpályafutásomat a Szolnoki Cukorgyárban vezettem le. Volt pár haverom, akik odacsábítottak, így ma elmondhatom magamról, hogy a legendás helyi zöld-fehéreknél is volt szerencsém labdába rúgni.

Mára nem hogy a gyárat bontották vissza, hanem lerobbantották a város fölé szimbólumként magasodó két kéményét is. Fatelep lett a strandból, méhlegelő a sporttelepből. Meghaltak a zöld-fehér szakosztályok, elhunytak a vezetőik.

Szombaton mégis ünnepnap volt. Az emlékezésé. A magam és a város lakói nevében köszönjük az ott élőknek, hogy egy száztíz éves emléket, a hajdani létesítményhez vezető út bejáratánál álló gyárkaput megmentették a jövőnek...