SZOLJON

Kép fent: József és a gyerekek — elöl Laura, hátul (balról) Bea, Vivien és Józsi — minden percben emlékeznek Mónikára.

A karácsonyi készülődés közepén járunk, ezüstvasárnap után egy nappal, mégis szürke és borongós a délelőtt. A tiszaföldvári Bogdány családban különösen szomorú a nap. Az édesanyát, Mónikát várják haza a debreceni klinikáról — ő azonban sajnos már halottas kocsival érkezik...

— Olyan fiatal volt, 36 évesen előtte állt az élet, és nincs többé. Elment, itt hagyott minket, örökre — fogadott takaros kis házuk ajtajában, könnyes szemmel a férj, az édesapa, Bogdány József. — Erősnek kell lennem, a gyerekek nem láthatják rajtam a kétségbeesést, hiszen immár én vagyok az egyedüli támaszuk. Pedig legszívesebben üvöltenék fájdalmamban. Mi lesz most velünk?

A cikk a hirdetés után folytatódik

A 39 évesen immár özvegy József mellett négy gyerek siratja édesanyját. Mónika erős, dolgos asszony volt, a leukémia mégis legyőzte. Két és fél éven keresztül birkózott a gyógyíthatatlan kórral, végül december hatodikán feladta a küzdelmet.

— Két éve nyáron kezdődött, Mónika egyik napról a másikra egyre gyakrabban érezte magát gyengének, aztán belázasodott. Hosszas vizsgálatok után kiderült, fehérvérűségben szenved. Attól kezdve heteket, hónapokat töltött a debreceni klinikán. Én ingáztam Tiszaföldvár és a kórház között, csak alkalmi munkát vállalhattam, így ma csak 48 ezer forint a jövedelmem. Időnként hazaengedték pár napra a feleségemet, de mindig vissza kellett térnie. Gyógykezelése felemésztett minden pénzünket, még jó, hogy a házon nincs adósság. Most ahhoz, hogy tisztességesen el tudjam temettetni, kölcsönt kell kérni.
Bogdányék élete eddig sem volt fenékig tejfel, ám soha nem panaszkodtak, a szeretet összetartotta a családot.

— Tudtuk, csak magunkra számíthatunk — mondta az édesapa. — Így volt ez, amikor a legidősebb gyerek, Józsi négy évvel ezelőtt, a nyolcadik osztályból elballagva agyi stroke-ot kapott. Nem tudott beszélni, mozogni, jobb oldalára lebénult. Bár az orvosok szerint teljesen felépülni soha nem fog, állapota sokat javult. Míg én fél éven keresztül ültem az ágya mellett a szegedi kórházban, Mónika itthon nevelte a három lányt.

A gyerekek mindannyian másként dolgozzák fel édesanyjuk elvesztését. A legkisebb még alig nyolcesztendős, ő talán fel sem fogja a történteket. Laura csendesen ül édesapja ölében, nehéz megmondani, mi játszódik le a kislányban. Ő valahogy úgy képzeli, hogy az anyukáját elvitte magával a Mikulás, az angyaloknál van a nagypapájával együtt.

A legjobban talán a 17 éves nagylányon látszik meg édesanyja elvesztése. A szentesi középiskola tizedik osztályába járó Vivien eddig élte a kollégisták mindennapjait, most azonban egyik pillanatról a másikra fel kell nőnie.
— Anyukám álma volt, hogy kereskedő legyek. Már csak az ő emlékének is tartozok annyival, hogy elvégzem az iskolát — mondta meghatódva. Vivien egyébként jó tanuló, legutóbb is négyes bizonyítványt hozott haza.
A középső lány, Bea hetedikes a tiszaföldvári Zöld iskolában. Az ő életében is lezárult december hatodikán egy korszak. Tizenhárom évesen hirtelen ő is felnőtt, mégsem érti, miért éppen az ő édesanyja „ment el”. Miért az a szeretetre méltó édesanya, akinek mindene volt a családja...