Bulvár

2009.07.28. 17:54

Akadtak, akik megbánták a tettüket

Meg lehet-e bánni, meg lehet-e bocsátani annak, aki vagy közvetlen, vagy közvetett formában részt vett saját gyereke, kicsije meggyilkolásában? Kérem, a kérdést döntsék el Önök Cser Lajosné, született Kürti Anna esetében.

DSZM

A bíró kérdésére így válaszol:

- A vádat megértettem, igenis bűnösnek érzem magam. 1923. január 17-én szültem meg István nevű fiúgyermekemet. Mikor a szülési fájdalmakat érezni tudtam, férjem elhívta Fazekas Máriát hozzám, az ő keze alatt lett meg a gyerekem. Amikor a gyermek meglett, Fazekas Mária így szólt hozzám: akarja-e, hogy ez a gyerek úgy elmenjen, mint ahogy elment a Juszti gyerek 1916-ban, az anyám keze alatt?

Ez abban a pillanatban történt, amikor a gyerek világra jött. Én erre nagyon meglepődtem, hogy mit tettek ezek énvelem. Fazekas Mária is tudta az én bűnömet, pedig azért hívattam őt, mert már féltem az anyjától. Nekem nem volt rossz szándékom a gyermekeim ellen, nem azért hordtam ki őket kilenc hónapig, de annyira meg lettem hatva, hogy mit tesznek énvelem, olyan tudatlanná váltam, hogy nem tudtam, mit mondjak. Nem tudom milyen érzéssel lehettem, „nem bánommal” feleltem. Olyasmit mondtam, hogy nem bánom, akármit csinál vele, van nekem már elég bajom”. Erre Fazekas Mária egy kockacukrot kért tőlem, és egy feketekávés findzsát vett elő. Az anyja 1916-ban a másik gyerekem születésekor ugyanígy kockacukrot kért tőlem, hogy a cukorral és a findzsával mit tett, azt nem tudom. Hogy a cukrot feláztatta-e és hogy beadta-e a gyerekemnek, azt nem láttam. Később erről Fazekas Máriával nem beszéltünk, én azóta mindig vártam, hogy a bűnhődés rám fog következni.

István fiam éjjel született, és Fazekas Mária tőlem hajnalban távozott. Ezután három, egymásnak következő reggel megfürösztötte a fiamat, harmadnap este a fiam rosszul lett, mire a férjem elment Fazekas Máriához, de csak azzal egy kenyéren élő anyját, Fazekas Gyulánét találta otthon, aki eljött. Minthogy a gyermek rosszul volt, elhatároztuk, hogy megkereszteljük. Köteles Istvánné lett volna a keresztanya, de ő messze lakott, ezért özvegy V. Takács Lajosnéért szaladtunk el, és a fiút elvittük megkeresztelni. A keresztelés éjjelén a fiam meghalt.
Amikor ez ügyben a csendőrök 1929. augusztus 10-én kihallgattak, és az utánam következő Fazekas Mária is oda bejött, azt súgta nekem, két kezét összetéve és könyörögve: „Kedves Cserné asszony, a nagy Istenre kérem, vonja vissza a vallomását, fogjuk a dolgot az anyámra, ne keverjen engem bele, nem voltam én magának sose rosszakarója.” Én azt feleltem: Menjen tőlem, egy szavát sem akarom hallani! Erre Fazekas Mária a karját felnyújtotta, és így szólt: „Ha az Úristen minisztériumának megy is, akkor is letagadjuk. Mármint azt, hogy nem az anyja, ő pusztította el István fiamat.”

Ráadásul Csernével rosszul bánt az ura, a sok gyerek születéséért őt, az asszonyt okolta, majd az elhangzottakhoz még ezt fűzte hozzá:

„Fazekasné pusztította el a kislányom, az én beleegyezésemmel. Ettől kezdve Fazekas Gyuláné amíg csak élt, mindig hordozta haza, hozzájuk tőlem az ételt, italt, terményeket azzal, hogy azokat majd megfizeti a jó Isten. Talán most fizeti meg úgy, hogy itt, a fogdában kell szenvednem.


Néhányan megúszták a büntetést

A meghökkentő mérgezéssorozat végére – amely során összesen százhatvankét, már korábban elpusztított embert emeltek ki, exhumáltak – minden egyes esetben az ügy befejezésére jogerős bírói ítéletek tettek pontot. Úgy tűnik, és a hátra hagyott papírokból kitetszik, mintha az ítéletek az alsó fokú, szóval a megyei bíróságoknál lettek volna szigorúbbak. Hogy mást ne említsek, a Szolnoki Megyei törvényszék hat nőt ítélt végül is halálra. De mire az ítéletek minden fellebbezési fórumot megjártak, még arra is adódott példa, hogy a halálraítéltet egyszerűen felmentették.
Cseri Lajosné Szűcs Lídiát például a Szolnoki Királyi Törvényszék 1930. február 14-én kötél általi halálra ítélte. Az indoklás: „Az elítéltet kegyelemre méltónak nem találom, mert a megállapított tényállás szerint apját, anyját ölte meg vagyoni érdekből, orvul méreggel. A legutóbbi látogatásai során, amikor teát főzött a szüleinek, az édesanyja, Szűcsné mondta is: ’bassza meg Lidi lányom a teáját, azóta ahogy abból ittunk, majd kiszakad a hasunk, gyomrunk’. Ez a bűn olyan súlyos, hogy a kiszabott büntetés nem túl szigorú, hanem igazságos.”
A Budapesti Királyi Ítélőtábla ezzel kapcsolatban egyenest ellenkező döntést hozott 1930. október 23-án, amely értelmében felmentette és szabad lábra helyezte Cseri Lajosnét. Íme az indoklás lényege:
„Vádlottal szemben elfogultak a meghallgatott tanúk, hiszen mint gyermek, ő örököl az elhaltak után, és így általa természetesen követelt szőlőnek legalább a vételárához hozzájuthat, és a ház is az övé, nem a gondozóké. Tálas, a gondozó vallotta: a gondozást csak ingyen lakásért vállalta, és arról, hogy az idős személyek a házukat is nekik adják, nem volt szó, egyikőjük sem mondta soha.
Ráadásul az idős B. Szűcs szerette az italt, és ebből kifolyólag szívtúltengés miatt kezelte dr. Bulcsu Géza orvos. Mindezekből következik, hogy a vádlott bűnösségét megállapítani nem lehet, mert a heveny arzén a méreg beadása után 20 perctől 6 nap alatt végez, és ezen túl már nem lehet megállapítani, hogy az elhalt szervezetébe a méreg teában vagy másképpen került-e be.”

Lipka Pálné is jobban járt a fővárosi ítélőtábla végzésével, mint a szolnoki bíróság határozatával. A 66 éves, írni, olvasni nem tudó ókécskei asszony listáját többféle bűn nehezítette. Még 1912. szeptember 6-án Kardos Áronnét, született Szilágyi Máriát mérgezte meg Nagyréven. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a szakemberek szerint ez volt a legelső, országos mérgezés a hosszabb ideig húzódó arzénes perekben. Ókécskén 1921. április 16-án Zsíros György következett. Tettét még az sem akadályozta, hogy György féltestvére volt. Őt követte a sorban Zsíros Györgyné furcsa halála, akit ráadásul gondozott is. A férjéről, Lipka Pálról sem feledkezett meg, mérgezte őt is derekasan. A tettét nem fejezhette be, mert a nagybeteg embert végül beszállították a szolnoki kórházba, ahol 1924. december 23-án örökre megpihent. Mivel a több kurta-furcsa elmúláshoz, szóval gyilkossághoz sok munka kellett, ezen tevékenységben Köteles Istvánnéban (Tiszainoka) segítőre talált, aki például Lipkáné férje megmérgezéséből is alaposan kivette a részét. Nem véletlen, hogy első fokon Lipkánét kötél általi halálra ítélték, de ezt valami csoda folytán a Budapesti Ítélőtáblánál megváltoztatták, mert végül is a fellebbezés folytán életfogytiglani elzárást kapott.


A gyilkos asszony önmagának sem kegyelmezett

Fazekas Gyuláné  64 éves nagyrévi bábaasszony rengeteget tudott volna mesélni a tiszazugi gyilkosságsorozatról, hiszen ő volt a kitalálója. Bosszúálló természete először Nagyréven és Tiszakürtön, de később más falvakban, községekben, városokban is hatékony talajra talált, és gyilkos ösztönének máshol is lettek folytatói. Természetesen ahhoz, hogy hosszabb ideig elkövethette nem hétköznapi tetteit, az ellenőrzés, a felelősségre vonás hiánya, sőt túlzás nélkül állítható: teljes hiánya is hozzájárult, pontosabban hozzájárulhatott.
Fazekas Gyuláné született Oláh Zsuzsanna, akinek az lett volna a feladata, hogy gyerekeket segítsen világra, életeket mentsen ennek a sokat szenvedett hazának, az élete furcsa, rossz irányt vett. Az életmentés helyett életeket oltott ki, és a „megétetések” senkinek: sem fiatalnak, sem öregnek, végső soron önmagának se kegyelmeztek — állította Pintér József, hivatásos törvényszéki bíró egyik feljegyzésében.
Hogy kinek is volt jaj Fazekasné tágabb és szűkebb környezetében, az áldozatokat hat csoportba osztották. Pár napos csecsemőknek, akiknek azért kellett meghalniuk, mert a családban már volt egy-két bátyjuk, nővérük, és ugye az sehol sem jó, ha a kis föld tovább osztódik. Azután olyan beteg gyerekeknek, akik folyamatos gondoskodásra szorultak. Továbbá beteg, ápolásra szoruló, idős férjeknek. A felsoroltakon kívül ide tartoztak az első világháború rokkantjai, kéz és láb nélküli, esetleg vak katonái. Elég hosszú a listája azoknak is, akik ittak, részegeskedtek vagy sokat használt korabeli szóval kurváztak. Végül olykor életerős, java korabeli embereknek, akiket látszólag máról holnapra vitt el magával a halál: főleg a juss, a föld, a ház, a szép tábla szőlőföld miatt.
Nehéz ennek a torz életútnak egyes fontosabba mozzanatait rekonstruálni, hiszen a titkok zöme együtt fekszik Fazekasnéval a nagyrévi temető egyik parcellájában.
Ugyanakkor sokan és sokszor elmondták a kikérdezett tanúk, hogy a bábaasszony az arzén hatását legelőször a saját macskáján próbálta ki. Még pedig úgy, hogy három légypapírnak a mérgét feloldotta kevés vízben, majd ezt beöntötte egy csupor tejbe. Az egészet a jókora kandúr elé rakta, amelyik azt jóízűen belefetyelte. Ez volt az utolsó napja, a hajnalt már nem érte meg.
Gyaníthatta, ha a macskával igen gyorsan végzett a méreg, ezt teszi másokkal is. Mondjuk férfiakkal, gyerekekkel, iszákosokkal, kötekedőkkel, olyan  tehetősebb emberekkel, akiknek a korabeli viszonyok között az átlagosnál több vagyonuk van, és az atya Úristennek nem akartak jobblétre szenderülni. Sőt, inkább élvezni (szerették volna) a gazdagság adta lehetőségeket.
Azért bizonyos jelekből, az exhumáltak maradványaiban lévő és sokszor kimutatott arzén maradványokból már 1929 elején gyanította, hogy a kitartó nyomozás az ő számára semmi jót nem hoz.

Varga Mihályné, született Sülye Mária előtt egyszer kijelentette:
- Hallod-e Mari! Pénz, sok pénz, ezer pengő kellene nekem, hogy bírjam fizetni az ügyvédet. De hiába segítettem mindenkin, rajtam senki se segít. De majd felrázom az abroszt, belefér abba fél Nagyrév!

Ezzel minden bizonnyal arra célzott, hogy annyi embert eltett láb alól, segített a halálba, hogy lesz mit beszélni a bíróság előtt. Nem lett. Mert az igaz, egyszer harmadmagával együtt rövidebb időre őt is letartóztatták, de mivel odabenn véd- és dacszövetséget kötöttek, hogy egymás ellen nem vallanak egy kukkot sem, ezért a hatóságok egyet  közülük — aki a bábaasszony volt —, cselből kiengedték. Miközben kapcsolatait, emberi érintkezéseit titokban detektívek figyelték.
Nem hiába, mert alig telt el két hét, és két kakastollas már jött is érte, hogy házkutatást tartsanak nála. Még kinézett a vastag, ma is meglévő deszkakerítés felett az utcára, és amikor látta a komótosan feléje ballagó, szuronyos járőrt közeledni, berohant. Mire a csendőrök a kapuhoz értek, a kút mellett feküdt, és hörgött. Akkora adag marólúgot ivott, hogy a gyorsan riasztott orvos sem tudott rajta segíteni, és 1929. július 19-én reggel fél kilenc után rajta is hatott, az általa már másoknál többször alkalmazott méreg. Sokszor emlegetett mondása volt.
- Nem szereted? Segítek rajtad, adok olyan szert, amitől elcsendesedik, és ha száz orvos nézi, akkor se derül ki semmi!

Ezt a véd- és dacszövetséget sajátos módon főleg a nagyrévi és környékbeli nők ismerték, ami érthető is. Hiszen a bábaasszony gyilkolási ösztöne, tevékenysége elsősorban itt valósult meg, és főleg a férfiak ellen irányult. Ugye az is mond valamit, hogy a tizenkét tárgyaláson végül is bűnösnek tartott és elítélt huszonnyolc személy közül két férfi és huszonhat nő volt…

A szembesítések során temérdek helyi és környékbeli lakost kihallgattak, köztük az akkor 59 éves nagyrévi Sülye Mihályt is Fazekasné ügyében. Sülye úr földműves volt, köztiszteletben álló személy, két gyermek édesapja. Jellemző a vallomása, hogy főleg a férfiak mit sem tudtak a bábaasszony sötét űzelmeiről, hiszen a mérgezéseket legtöbbször a nőkkel beszélte meg.

„Mindig Nagyréven laktunk – kezdte Sülye úr a vallomását – és 1926 óta községi tanácsos vagyok. Másoktól hallottam, hogy néhai Fazekas Gyulánét úgy nő mint férfi betegekhez, beteg állatokhoz sokszor szokták hívni. Tőle tanácsokat kértek, és a betegeket vele kezeltették. Néhai Fazekas Gyuláné az én lakásomtól nem messze lakott, és olykor említést tett arról is, hogy hívták egyik vagy másik beteghez: állítása szerint, hogy gyógyítsa meg azokat. Hogy néhai Fazekas Gyuláné méregkeveréssel foglalkozott vagy méregkeverésben részes, erről suttogni senkit sem hallottam, arra utaló, gyanús beszédet, hogy Fazekas Gyuláné méregkeverést űz vagy mérgezést folytat. Az én házamnál Róza nevű lányom gyermekének születése alkalmából, mint bábaasszony járt. Ezen eseten kívül az én házamnál betegkezelés végett meg nem fordult, egyébként többször találkoztam, és beszéltem vele.
Mindaddig, amíg 1929 nyaráig mérgezéses esetekről bárkik suttogtak vagy gyanakodtak volna, nem hallottam arról, hogy néhai Fazekas Gyuláné méregkeverő volt, vagy azzal foglalkozott ” – állította Sülye Mihály abban a vallomásában, amelyet 1930. július 26-án tett Tiszaföldváron, a Budapesti Királyi Ítélőtábla elrendelt bizonyítás-kiegészítő tanúkihallgatásán.

Hogy az apróságok és a csecsemők sem voltak biztonságban, bizonyítja, hogy Zöllei Erzsébet 1 hónapos lányát is megmérgezte 1927. október 6-án. Sőt, magzatelhajtást is végzett 1920-ban Mesterszálláson.
Több tanú vallomása szerint, egy idő után főleg csak árulta a mérget. Valószínű azért, mert a gyilkos szer, az arzén hatását nagyon is jól ismerte, bár eleinte hencegett azzal, hogy ezt 200 orvos sem mutatja ki, később bebizonyosodott, nincs igaza. Éppen ezért egyre jobban rettegett attól, hogy mint annyi minden a világon, ez is előbb-utóbb kiderül. Ezért aztán később már arra nem nagyon vállalkozott, hogy még a mérget is saját maga adja be, és ezzel a bőrét még jobban vásárra vigye. Egyébként a méregért elfogadott rőzsét, pénzt, terményt, lisztet, zsírt, szalonnát, tojást.
Az is érdekes előzmény, hogy 1923-ban a vele együtt élő ifjú Nagy Károlyt is meg akarta mérgezni. Sőt, meg is mérgezte! Még pedig úgy, hogy az arzént a vadászatról fáradtan hazatérőnek bablevesben adta be. Szerencsére a bekanalazott levest a férfi percek alatt kihányta. A tett elkövetését egyébként később nem tagadta.

A lánya, Fazekas Mária is bábaasszony volt, és a periratok szerint foglalkozott azzal is, hogy csecsemőket mérgezett meg. Ezért első fokon tíz év fegyházat kapott. A fellebbezések során a magasabb fokú bíróság az ítéletet felfüggesztette, mert több tanú állítólagos vallomását nem fogadták el. Azért sem, mert amikor a kikérdezések történtek, akadtak tanúk, akik akkor még kiskorúak, 12 évesek voltak. Ugyanakkor elhangzott az is, hogy egy csecsemő azért halt meg, mert az ifjú bábaasszony a születése után úgy fektette le, hogy a gyermek szájüregében lévő váladék a légcsövet elzárta.
Hogy a panaszoknak azért lehetett valamilyen alapja Fazekas Máriával szemben, az is igazolja, hogy hiába mentette fel a fővárosi ítélőtábla a bábaasszony lányát, a megyei alispán végül is hivatalvesztésre ítélte. Gondolom, ebben az ítéletben kimondva, kimondatlanul az is benne foglaltatott, hogy neki volt az édesanyja a méregkeverő nagyrévi bábaasszony.
Az is furcsa, hogy erről a temérdek mérgezésről a lánya állítólag semmit sem tudott. Ennek ellenére úgy tűnik, Nagyrévnek elege volt a rokonságban lévő bábaasszonyokból, Fazekas Gyuláné után már a lánya nem fért a helyi képviselő-testület, illetve az akkori megyei alispán kegyébe.
Saját anyját sem kímélte

Gúnya Józsefné is csak Putri Panniként emlegeti, mert a falu egy olyan kis melléképületében laktak, amely inkább hasonlított putrira. A megyei levéltárban őrzött periratok olykor iszákos, máskor rosszindulatú, bosszúálló nőnek emlegetik Pannit, pontosabban fogalmazva Bukovinszki Jánosné, született Sebők Annát. Eredetileg Cibakházáról kerültek Nagyrévre. Hárman éltek a családban: a legidősebb özvegy Antal Andrásné, a nagymama. Azután korban következett Anna, a lánya, meg egy nagyobbacska lány, unoka, aki Annáé volt. A legidősebbik asszony, a nagymama koldulásból tartotta fenn magát, ami azért is érthetetlen, mert volt egy jókora szőlője, amelyet Panni lányára íratott. Olykor hangoztatta: mivel ha felönt a garatra, durván bánik vele, üti, veri, ezért gondolkodik azon, megmásítja a végrendeletét, és a másik lányára hagyja. Természetesen ez olaj volt a tűzre, hogy oda lesz, más nevére kerül a szép darab, jól termő szőlő.
Ezért Bukovinszkiné, akarom mondani Putri Panni a tettek mezejére lépett. Az egyik nap arzénes, lekváros kenyérrel jól megetette az anyját, majd azzal búcsúzott, hogy taligával elmegy a folyópartra, rőzsét gyűjteni. Legalább is ezt állította a lányának. Mire bő három óra múlva hazajött, a lány ezzel fogadta:
- Nem tudom, mi van szegény mamával, de azt hiszem, nem lélegzik.
Nehéz is lett volna lélegeznie szegénynek, mert az arzénos, lekváros kenyér megtette a hatását. Közben nagy köd ereszkedett a környékre, így a két nő egy éjszakát halott anyjuk, nagyanyjuk mellett töltött a putriban. Szépen beágyazták a dunnába, mintha aludna.
Másnap feloszlott a köd, és este teljesen meztelenre vetkőztették az öreg mamát, aki testes asszony lévén már menni se nagyon tudott. Felrakták a taligára, rőzsével fedték el, és letolták az élő Tiszára. Nagy keservesen a süppedős, latyakos, felázott talajon a vízig elvonszolták, bár időközben az áramlás kétszer is a part felé sodorta. Ezért Panni térdig belegázolt a jéghideg folyóba, és onnan egy nagyobb bottal még beljebb taszította a holttestet: vigye a sodrás Isten hírével…
Vitte is, egészen Csongrádig. Másnap Panni elment Hangyási Béla cibakházi jegyzőhöz, hogy előző este eltűnt az anyja, és ha valami történne vele, nem vállalja ezért a felelősséget. Persze arról bölcsen hallgatott, hogy a tett elkövetése előtt tíz nappal — mint utólag kiderült — a cibakházi vásáron szerezte be a mérget. Sőt, még azt a mondatot is odavetette az árusnak: az anyám csak még egyszer kolduljon, nem fog többé ilyet tenni.
Aztán az is bosszantotta: mi lesz, ha az anyja egyszer mégis felbontja a korábbi végrendeletét, és a sok verés, szidás miatt nem Pannira, hanem a másik lányára íratja a szép szőlőt. Hogy azután mentse a menthetőt, nem átallotta azt állítani a bíróság előtt, hogy a másik lánya férje, szóval a veje vette és adta be a mamának az arzént. Ennek ellenkezőjét vallotta az unoka meg az utólag felkutatott árus, akit utólag szintén perbe fogtak a méreg árusítása miatt. Ami még ide tartozik: végül is Putri Panni a börtönben fejezte be életét.

Ha egy kissé megkésve is, de beindult az igazságszolgáltatás gépezete. Elvégre be kellett mutatni országnak, világnak, hogy ilyesmit nálunk büntetlenül nem lehet csinálni. Még egy vesztes világháború után sem!

Mindezek igazolására egy főispáni rendelet is megjelent, amelynek az volt a lényege, hogy Nagyrév, Tiszainoka, Tiszakürt községekben az orvosi kezelés nélkül elhalt egyének haláleseteinek az okát a területileg illetékes orvosok igyekezzenek kideríteni. A köztudatba pedig menjen át, hogy az orvostudomány ilyen esetekben is kideríti az elhalálozás körülményeit.

Összesen 43 gyanúsítottat vettek őrizetbe Nagyréven, Tiszakürtön. Közülük tizenegyet szabadon engedtek, mert bebizonyosodott róluk: vagy teljesen ártatlanok, vagy a nyomozás eddigi adatai szerint nincs elég bizonyíték ellenük. Azért előfordultak furcsa esetek is: egy asszony, Pápai Jánosné a fogdában megőrült, hárman pedig: Fazekas Gyuláné, Sülye Dénesné és P. Kiss Istvánné öngyilkosok lettek. A 28 gyanúsítottból kettő volt a férfi, a többi nő. A vád szinte minden esetben az volt, hogy az apjukat, anyjukat, férjüket, gyerekeiket, szerelmüket gyilkolták meg, tették el láb alól. A három végrehajtott halálos ítéleten kívül nyolc életfogytiglani elzárás is született, amelyek közül, a legérdekesebbet közöljük. Már csak azért is, mert a vádlott, V. Takács Lajosné már a tárgyalás kezdetén is túljutott a hetvenen.
Őt többek között azzal is vádolták, hogy hosszú bűnlajstromát oly módon kezdte: megmérgezte a férjét. Akinek az lehetett a legnagyobb bűne, hogy a háborúból súlyos betegen, tüdővérzéssel tért haza, így már dolgozni nem nagyon bírt. Minden bizonnyal a vérmes matrónát a sikeres mérgezés újabb tettekre sarkallta, mert további hat asszonynak adott gyilkos tippet, vagy ha többre volt szükségük, arzént is. Kedvenc mondata neki is az mint Fazekasnénak, a bábaasszonynak: Mit kínlódsz vele? Szabadulj meg tőle!

A megszabadulás nem volt más, mint a teában, borban, pálinkában, húslevesben, kalácsban beadott arzén. Amely hatása sokszor hányással, hatalmas hasi görcsökkel, fájdalommal járt. Ami annak a számlájára is írható, hogy a beadott mennyiség sokszor a halálos adag tízszeresét jelentette egy-egy áldozat esetében.

Első fokon halálra ítélték, és csak idős kora ellenére változtatták elzárását életfogytiglanivá. No, meg azért is, mert bűnesetei közül hármat már olyan régen követett el, hogy a bűncselekmények az elévülés határáig jutottak.
Az életfogytiglani elzárásokon kívül a többieket öt-tizenöt év börtönbüntetéssel sújtották. Három asszonyon viszont végrehajtották a halálos ítéletet, amely abban az időben civileknél akasztást, szaknyelven kötél általi halált jelentett.

Egy gyilkos asszony magyarázata

Az iratok közt ránk maradt özvegy Kardos Mihályné, született Szendi Mária nagyrévi lakos kegyelmi kérvénye, amellyel magyarázni, mentegetni igyekezett korábbi tetteit a fiú- és férjgyilkos.

„Nem állítom én most sem, hogy a csendőrök engem bántalmaztak, vagy pláne meggyötörtek. Elég volt az ijedtségemre egyedül csak az, hogy a csendőrök előtt, tehát a félelmetes kakastollasok előtt álltam. A meglepetésemet, ijedtségemet, a félelmemet, ezek minden árnyalatát rekonstruálni kellene egy, a büntető törvénykönyv mindennél fontosabb alapelve, a következetesség elve sérelmet ne szenvedjen.
Fazekas Gyuláné csak árulta a mérget, de ő maga – aki a méreg hatását nagyon jól ismerte – bűneinek felfedezésétől való félelmében a méregnek adagolás szerinti beadását megtenni nem merte. Magyarán: Fazekasné óvakodott a saját bőrét vásárra vinni.
Mert egyedül csak nekem állott érdekemben az áldozatoktól megszabadulni. A születésemtől kezdve beteg gyermekem korábban mindenfelé vittem gyógykezeltetni. Hogy ennek a költségeit kikeressem, cselédnek álltam be Budapesten. Felnőtt korában mindenképpen igyekeztem őt elhelyezni. Szeretetem iránta akkor csappant meg, amikor lépten-nyomon szégyent hozott rám.
Kerestem a családi boldogságot. Háromszor mentem férjhez, de mindegyik urammal szerencsétlen voltam, sohasem a saját hibámból. Különösen a harmadik urammal voltam szerencsétlen, aki brutális bánásmódjával, részegségével és szoknyavadász természetével a poklok keserveit halmozta össze lelkemben.
Kizárólag én bűnöm az is, hogy Fazekasné hálójába kerültem. Abban a faluban, amely a hatóságok és az egyház részéről elhagyott, elátkozott falu volt. Ezen tények meglétére és töredelmes bűnbánatomra lelki kényszer késztetett.
Egy földhöz ragadt szegény cselédlány törvénytelen kisgyerekét magamhoz vettem, hogy a fiam elpusztítása bűnének ellensúlyozására felneveljem.
Egy az oláhoktól hazafisága miatt hazájából kivert, a fiammal egykorú, székely fiatalembert törvényesen örökbe fogadtam.
Mindezek a nyomatékosan enyhítő körülmények teljesen indokolják a Btk. Idevonatkozó enyhítő paragrafus legmesszebb menő alkalmazását.

Tisztelettel: Özvegy kardos Mihályné, született Szendi Mária”

 


A kézzel írott vallomásból annyi kitűnik, mintha lelkiismeret furdalása lenne, főleg a fia elpusztítása miatt. Ezért keresi azokat a paragrafusokat, kiskapukat, enyhítő körülményeket, amelyek az akkor 55 évébe lépett, valaha szép, és még akkor is mutatós, vagyonos asszonyt megmenthették volna. Hogy végül is mi történt vele? Erre a választ a könyv további fejezetében adjuk meg.

A rokonai sem voltak rá kíváncsiak

A szép, nagyrévi Szendi Máriáról már leánykorában azt suttogták a faluban, hogy szívesen veszi, ha udvarolnak neki. Sok udvarló vette körül, köztük az egyik, a jómódú Kovács Sándor annyira szerette, hogy elvette feleségül. A házasságból az első évben fiúgyermek született, akit az édesapjáról, Kovács Sándornak neveztek el.
A Sándor fiú 22 esztendős, amikor Szendi Mária még nem öregedett meg. A szépasszony érezte, hogy gyorsan múlnak felette az évek, ezért mind jobban belevetette magát a szerelembe, az élvezetekbe. Férje akkor már hosszabb ideje betegeskedett, sőt a betegágyában tudta meg, hogy a felesége szeretőt tart.
Egyszer nagy nehezen felkelt betegágyából, az ajtó elé vánszorgott, és kihallgatta felesége és az egyik szeretője suttogását. A szerencsétlen ember a fájdalomtól hangos jajgatással esett össze az ajtó előtt.
Felesége a kiáltásra besietett, és ágyba segítette, azután kiment a konyhába. Kis idő múlva egy pohár vizet adott a férjének: - Idd meg!
A szerencsétlen megitta, és rövid idő múlva irtózatos görcsök közepette kiszenvedett. A halottkém azután megállapította, hogy Kovács Sándor természetes halállal halt meg. (Hogy a pohárban mi minden lehetett a vízen kívül, az könnyen kikövetkeztethető.)
Mindez nem volt elég, a már 23 éves fiának is adott arzénes orvosságot az elvetemült asszony. A fiú is hasonló körülmények között halt meg. De megölte Szendi Mária a második férjét, Kardos Mihályt is.
Amikor a nagyrévi sorozatgyilkosság ügye kipattant, a csendőrök őrizetbe vették a még mindig szép Kardosnét. Az asszony szótlanul, magába zárkózottan ült a  csendőrlaktanya egyik szobájában. Napokig nem beszélt.
Minden bizonnyal nagy lelki vívódás, belső feszültség után ismerte be a csendőrök előtt, hogy két férjét és a fiát is ő tette el arzénnal láb alól.
A szolnoki törvényszék a háromszoros gyilkost kötél általi halálra ítélte. A halálos ítéletet helyben hagyta a tábla, meg a Kúria is. Majd nem sokkal az ítélet végrehajtása előtt Szolnokra érkezett Kotzourek Antal állambakó is. Kardosné szemrebbenés nélkül hallgatta végig az elnök szavait, csak később, a folyosón könnyezett.
Ezután a siralomházba vitték, de ott nem jelentek meg a rokonai. Tudomására hozták, hogy a kivégzése után Szolnokon temetik el. Ez ellen tiltakozott: -  Nagyréven szeretnék én a sírban pihenni, ott ahol iskolába jártam, meg felnevelkedtem…

Amikor aztán megtudta, hogy ezt a kérését nem teljesítik, belenyugodott.
Persze, akkorra már megérkezett a mindent eldöntő, a kivégzést elrendelő, és a dossziéban féltve őrzött irat zöldeskék papíron, lila pecséttel:

 

„Szolnoki Királyi ügyészség Elnökének

Értesítem királyi törvényszéki elnök urat, hogy a gyilkosság bűntette miatt kötél általi halálbüntetésre ítélt özvegy Kardos Mihályné, született Szendi Márián a büntetés végrehajtásának időpontját 1931. évi január hó 13. napjának reggel 7 óráját tűzöm ki.
Dr. Borsos József”

Másnap reggel, élete utolsó napján  korán ébredt. Nagy hó ülte meg a vidéket. Hat órakor szánkó állott meg a fogház előtt, fiatal parasztlegény szállott ki belőle: Tódor István, Kardosné volt szeretője. A fogház gondnoka megadta a beszélgetési engedélyt. Kardosné közömbösen fogadta, néhány szót váltott vele, csak azért panaszkodott, hogy a hugát nem hozta magával a volt szerető.
Pontosan hét órakor elvezették Kardos Mihálynét a szolnoki törvénynek udvarára. Amikor a bitófát meglátta, hangosan felkiáltott: - Jaj, Istenem, hát nem találkozhattam a lányommal! Istenem, uram, legalább addig kegyelmezzetek, amíg beszélek a lányommal!
Kovács Géza törvényszéki bíró még egyszer felolvasta a halálos ítéletet Kardosné előtt, majd az ügyész így szólt Kotzourek hóhérhoz: - Állami végrehajtó úr, teljesítse a kötelességét!
Rácz hóhérsegéd vigyázva leemelte Kardosné fejéről a kendőt, majd a kötelet az asszony nyakára illesztették, és a zsámolyra állították. A mosolygó asszony még egyszer megszólalt: - Nagyon kérem magukat, takarják le az arcomat!
Többet már nem beszélhetett, néhány rövid pillanat múlva a hóhér jelezte a magyar királyi ügyésznek: - Alázatosan jelentem, az ítéletet végrehajtottam.

A közönség soraiban az ítéletet végignézte Tódor István, Kardosné volt kedvese. Amikor az asszony fakó arcáról levették a kendőt, a fejét elfordította a látottaktól. Két orvos lépett Kardosnéhoz, figyelték a szívét. A hét óra nyolc perckor végrehajtott ítélet után hét óra tizenöt perckor jelentették: a halál bekövetkezett.
Kardosné holttestét aznap délben temették el Szolnokon. Ez alatt fehér pelyhek hullottak Nagyrévre, mintha temetni akarták volna a sötétséget.

Az arzénes perekben nem csak Nagyrév, de Tiszakürt is érintett volt Csordás Bálintné és Szabó Lászlóné személyében. A gyilkosságsorozat egy panasszal kezdődött.
Madarász Józsefné egy ízben panaszkodott az apósára az urának: - Képzeld, az apád udvarolni akart nekem! Ráadásul még szerelmet is vallott…
Hogy valóban így történt-e, vagy csak egyszerűen meg akartak szabadulni az öregtől, hogy a vagyon hamarább rájuk szálljon, ez már soha nem derül ki. A házaspár a helyett, hogy tisztázta volna ezt az egész kérdést a papával, éktelen haragra gerjedt: - Megleckéztetjük a vén idiótát. Úgy, hogy majd leszokik az ilyesmiről…
Először Csordásnét, majd Szabónét keresték fel, mert a faluban ekkor már nyílt titokként kezelték, hogy rájuk mindig lehet számítani, ha van valaki a családban, rokonságban, akit el kellene tenni láb alól. Meg is egyeztek: 50 csomó rőzse, némi készpénz, és már vihetik is a mérget.

Csordásné és Szabóné most is megtette a magáét, sikerült eltenni egy olyan idős férfit, akiről tulajdonképpen soha nem derült ki, miért is kellett meghalnia. Ennek is híre ment, olyannyira, hogy már más településekről is keresték őket.
Mire aztán az illetékesek fülébe is belemászott a nyílt titoknak számító pletyka, már néhány ember: após, férj, kikapós szerető, gyerek, anyós idő előtt kiköltözött a temetőbe. Persze ez a bizonyos korsó is addig járt a kútra, hogy egyszer eltört. Jöttek a csendőrök: egyszerre mindkettőjükért. Innen már nem volt visszaút: sem az idősebbik Csordásnénak, sem a fiatal és még szép Szabónénak, aki ráadásul akkor várta a kisbabáját. Az a furcsa és sajátos helyzet állt elő, hogy a kicsi a rácsok között érkezett a világra, cseperedett, játszott.
Közben folytak a kihallgatások, a tárgyalások, amelyek eredményeképpen a tanúk vallomása után a két tiszakürti méregkeverőt gyilkosságokért, felbujtásokért kötél általi halálra ítélték. Hiszen ketten együtt nyolc, mások szerint tíz személy erőszakos megölésében voltak bűnösek. Enyhítő körülményt egyetlen fokon sem találtak, így az ítélet jogerőssé, végrehajthatóvá vált. A két nő ezt hallva, sírva fakadt, sőt Szabó Lászlóné annyira rosszul lett, hogy összeesett, és csak segítséggel tudott távozni a teremből, ahol az ítéletet kihirdették. Együtt követték el a tetteiket, egy napon, egymás után vezették őket a bitófa alá.
A kivégzés 1931. június 21-én reggel hat és hét óra között történt. Szabónénak az volt az utolsó kívánsága, hogy az utolsó előtti földi éjszakáját csodaszép kisgyerekével tölthesse. A kivégzés szerda reggel történt, ezért a hétfő éjszakán a gyönyörű apróság még vele, mellette szuszogott. A foglárok kedd reggel vették el tőle. Sírva búcsúzott a csöppségtől, és amiékor elvitték az ajtóig, arra kérte az őrt, hogy neki nincs más kívánsága az életben, csak hogy még egyszer magához ölelhesse kicsinyét. Erre a mord foglár még egyszer visszafordult, átadta néhány másodpercre a kicsit, aki állítólag még mosolygott is, amikor az anyja megpuszilgatta.


Így történt. A bitófa alá másnap reggel mentek. Először Szabó Lászlónét akasztották fel, a szemtanúk szerint teljes apátiában, beletörődve tette meg az utolsó lépéseket.
Utána következett volna Csordás Bálintné, de az egymást követő kivégzések menete közé egy kis forgács került. Amíg Szabónét akasztották, Csordásné a zárkában öngyilkosságot akart elkövetni: egy vasdarabbal felvágta a kezét. Az őrök észrevették, a sebet bekötötték, majd néhány perc múlva, ugyanaznap, szerdán reggel a szolnoki fogház udvarán Szabó Lászlóné után Csordás Bálintnét is felakasztották.

Tulajdonképpen így és ezzel ért végett a tiszazugi arzénes per döbbenetes folyamata, amely után a Tiszazug név rossz híre miatt a településen lakók közül sokan névváltozást javasoltak. Ebben a legtöbb szavazatot a Tiszaköröszug kapta, de végül ezt is elvetették. Úgy voltak vele az akkor élő, legbölcsebb ott lakók: nincs szükség új földrajzi névre, ahol sok tízezer dolgos ember, lélek között mindössze húszegynéhányan követtek el olyan bűnöket az emberiség, de főleg a férfiak ellen, amelyek azóta is időnként megjelenik a fél világ újságjaiban, televíziós műsoraiban. Okulásként a mának, hogy hasonló esetek többé soha ne fordulhassanak elő.

 

A tiszazugi arzénes asszonyok

Hogy miképpen történhetett meg mindez a XX. Század első harmadában, egy európai országban, vajon hogyan látja, magyarázza az előzményeket kiváltó okokat egy olyan ember, aki már csak szakmájánál, beosztásánál fogva is ért a kriminalisztikához?
Dr. Varga Árpád, Jász-Nagykun-Szolnok megye főügyész-helyettese véleményét az alábbiakban közöljük.

— A jogtudomány mit mond a bűnről, hogyan fogalmazza meg annak természetét, milyen hatások kellettek ahhoz, hogy azon a pár négyzetkilométernyi területen, amelyet Tiszazugnak nevezünk, kevesebb mint két évtized alatt ennyien és éppen   asszonyok vétsenek a „NE ŐLJ” parancsa ellen?

— A jogtudományi ezen belül pedig jogelméleti megközelítésben azt tekintjük kiindulási pontnak, hogy az ember általában rendelkezik azzal a lehetőséggel és képességgel, hogy a magatartását tudatosan alakítsa. Viselkedési szabadságunk azonban nem korlátlan, annak a különböző szabályok (normák), szabnak határokat.  A társadalmi normák létezése és az emberi együttélést szabályozó szerepe az emberi akarat, a választás szabadságának relatív önállóságára utal. A norma, általános tartalma szerint magatartásszabály, amely a lehetséges cselekedetek közül előírja a helyeset, a követendőt.

 Szokás,  vallás,  illem,  erkölcs és a jog, mindenki számára ismerősem csengő fogalmak. Ezek azok a normarendszerek, amelyek az emberek együttélését  hivatottak alakítani.  Feladatuk, a nagyon összetett társadalmi kapcsolatok rendezése, a közösség szempontjából előnyös  magatartásformák megteremtése, stabilitásának biztosítása.  E normarendszerek a megsértésükhöz kapcsolódó következmények –jogi nyelven fogalmazva a szankciók-  fajtája és súlya szerint is elkülönülnek egymástól.
A szankció nem más, mint a társadalom, a csoport válasza az egyén normával ellentétes viselkedésére.  A szankciók egyik, -nyugodtan állíthatom elsődleges- feladata, hogy belépjenek a magatartást megelőző motivációs folyamatba, és a szabályoknak megfelelő magatartás tanúsítására ösztönözzenek.
Egy közösség tagjainak viselkedése, magatartása részben a normák tartalmára figyelemmel, részben pedig a valóságos társadalmi viszonyokhoz kapcsolódóan felismert, (vagy vélt) érdekeiknek, szükségleteknek megfelelően alakul. Az élet produkál olyan eseteket, ilyen a tiszazugi arzénes asszonyok esete is, amikor a társadalom elvárásainak a  széles körben elfogadott normáknak nincs kellő befolyásoló ereje az egyén vagy csoport olyan belső, különös érdekeivel szemben, amelyek őket az általános követelményekkel ellentétes magatartásra késztetik.

A különböző történelmi korokban az említett normarendszerek egymáshoz képest eltérő erővel, nem ritkán egymást is lefedve, de lényegében mindig együttesen hatva, a korra jellemző hierarchikus rendben határozták meg az emberek viselkedését, cselekedeteit.
Amikor ez az egymásra épülő rendszer, akár a társadalmi-gazdasági változások  akár háborús események következtében megbomlott, a hierarchikus rend legyengült, zilálódott.

Az arzénes asszonyok legidősebbje 1862-ben született, a legfiatalabbak, a XX. század első éveiben látták meg a napvilágot.

A XIX. század második felében Magyarországon a kiegyezés elősegítette a kapitalista fejlődés fellendülését amelyet a társadalom különböző rétegei eltérően éltek meg. A társadalmi változások üteme elmaradt a gazdaságitól, a feudális struktúra vontatottan bomlott fel. Az első világháború, majd Trianon csapást, csapásra halmozott.
Ha csak egy kicsit is belegondolunk abba történelmi korba, amelyben a perek vádlottjai megszülettek, felnőtté váltak, családot alapítottak láthatjuk, hogy a magyar társadalom ebben az időszakban óriási változásokat, ellentmondásokat, tragédiákat élt meg.
Jogelméleti megközelítésben tehát az én véleményem szerint, a korszak közvetítette hatásoknak nagy szerepe volt abban,  hogy az emberek viselkedést meghatározó szabályok  átértékelődtek, a rendszer bomlásnak indult, elemei egymással szemben  hatottak és  tiszazugi települések asszonyai közül feltűnően sokan léptek a bűn útjára. Az asszonyi közösség szokásai, erkölcsi értékrendje nem csak tűrte és megengedte, hanem hosszú ideig azonosult olyan tettekkel,  amelyeket a legerősebb norma a jog évezredek óta büntetni rendel és amelyeket az alkalmazott módszer, a sértetti kör, valamint az áldozatok különösen nagy száma miatt is mind a mai napig a kriminalisztikai különlegességek közé sorolnak itthon és az egész világon.

— A változások milyen konkrét hatásai hozhatók összefüggésbe az arzénes esetekkel?

— Úgy gondolom, hogy mielőtt a konkrétumokra térnék az összefüggések miatt, a szakterületem korszakos változásairól is kell néhány szót ejtenem.
Az ipari forradalommal együtt járt a különböző tudományágak, így a jogtudomány fejlődése is. A XIX. században, főként annak utolsó harmadában kapitalizálódás érdekében a római jogból átvett jogintézmények mellé, újonnan, számos ma is irányadó szabályt dolgoztak ki.  A kiegyezés után Magyarországon több, az állami és a gazdasági fejlődést segítő nagyjelentőségű törvényt fogadtak el.  Döntően ebben a korszakban épült ki az állami és jogi intézményrendszer, amelynek működése alatt a tiszazugi „méregkeverések” zajlottak.

Az események minél jobb megismeréséhez, hasznos lehet egy rövid jogtörténeti áttekintés, egy kis kortörténeti ki-kicsoda. Ennek keretében bemutatom a korabeli helyi közigazgatás legfontosabb egységeit, tisztségviselőit és a feladatköröket. Ezt követően ismertetem azoknak a családjogi, illetve öröklési jogi szabályoknak a rövid történetét — itt térek majd a konkrétumokra, amelyek a Tiszazugban más térségekhez képest sokszor és másként, — a törvényhozói szándékkal ellentétesen befolyásolták az emberek gondolkodását és határozták meg az asszonyok viselkedését.
Nézzük a közigazgatást! A helyi önkormányzati szervezet középfokú szerve a vármegye volt (1886. évi 21. tc.).  A vármegye ügyeit tisztviselők és testületi szervek intézték. A vármegye törvényhatósága élén a kormány megbízottja a főispán állt, akinek feladata volt az önkormányzat ellenőrzése.
A vármegyei önkormányzat első tisztviselője az alispán, aki a vármegyei közigazgatást vezette, helyettese a főjegyző volt.
A két legfontosabb testületi szerv, a törvényhatósági, illetve a közigazgatási bizottság volt.
 A járásokat a vármegye külső tisztviselői a főszolgabírók vezették, akiknek munkáját a szolgabírók segítették.  A főszolgabíró volt a községek irányító hatósága. A hatósági jogkörbe tartozó ügyek döntő többségét nem a községek intézték, azok a főszolgabíró hatáskörébe taroztak.  
A közigazgatásban a legkisebb egységek a községek voltak. A községi önkormányzat nagyon szűk körű volt.(1886. évi 22. tc. majd az 1929. évi 30. tc.) A község első embere a községi bíró volt, az igazgatási apparátust a jegyző irányította, a község végrehajtó szerve pedig a községi elöljáróság volt.
A tiszazugi kisközségek Jász-Nagykun Szolnok vármegye Tiszai alsó Járásába tartoztak. A járás központja, a főszolgabíró székhelye Tiszaföldvár volt.
 
A közigazgatás kiemelkedően fontos törvényei közé tartozott  az 1894: 33. tc. is amellyel 1895. október 1-étől az ország áttért az állami anyakönyvekre. Korábban a születés, a házasság és a halál nyilvántartására szolgáló anyakönyveket az egyes vallások papjai vezették.

Pillantsunk rá a házassági jog szabályainak változásaira is! A kánonjog szerint a házasság szentség, felbontása lehetetlen, ezért a katolikus vallásúak számára a házasság holtig tartott. A református egyház nem helyeselte ugyan a házasság felbontását, de gyakorlatias megfontolásokból bizonyos esetekben elkerülhetetlennek tartotta, ezért tolerálta. Az engedékenyebb tételei a XVIII. század végén a magyar jogrendben is változást hoztak.
II. József 1786. évi pátensével –meghagyva az egyházi házasságkötést- állami köteléki bíráskodást vezetett be. Az 1791. évi 26. tc. viszont csak a reformátusok és az evangélikusok számára hagyta meg a szabályozást, ugyanakkor a más vallásúakra, sőt a vegyes vallásúak házasságára is visszaállította az egyházi bíráskodást.
A mindössze öt év múltával az egyház hatáskörébe visszaadott bíráskodás önmagában is nagyon bonyolulttá tette a házasság felbontását.  Válni azonban nemcsak a szörnyű eljárási procedúra miatt nem volt tanácsos, hanem a vagyonmegosztás, illetőleg a közösségi megítélés miatt sem.
1895 előtt Magyarországon kilenc féle házassági jog volt hatályban.  E feudális örökséget számolta fel a Házassági jogról megalkotott 1894. évi 31. törvénycikk, amely bevezette a polgári házasságot. A házassági köteléki és vagyonjogi pereket az egyházi bíróságok kezéből teljesen és véglegesen kivette, és az állami bíróságok elé utalta. 1895. október 1. után Magyarországon már csak állami tisztviselő előtt lehetett érvényesen házasságot kötni, amelyet ezután már csak a polgári bíróság bonthatott fel.
A modern jogszabály ellenére az évezredes vallási, erkölcsi szabályok leginkább a kisebb településeken olyannyira meghatározták az emberek viselkedését, hogy a falu megvetésével kellett számolnia annak — különösen, ha nő volt az illető —, aki elvált házastársától. Fogalmazhatok úgy is, hogy sokkal inkább, a nem változás, mint a változások miatt alakultak így az események. Tény, hogy a református falvakban a közösségi következmények enyhébbek voltak, de még ezekben is, az elvált asszonyi sorsnál sokkal kedvezőbb jövőt kínált az özvegység.

A családjogon kívül még az öröklési jog őrizte a legtöbb a feudális vonást.  Egyebek mellett igen jó példa erre, hogy a jászok és kunok 1799. január 13-i statútuma, szűkebb pátriánkban még az 1900-as évek első évtizedeiben is hatályban volt.

A törvényes öröklés rendje azt a sorrendet jelenti, amely az örökhagyó halála után az a törvény alapján öröklésre jogosultak egymásutániságát határozza meg. A törvényes öröklés érvényesül nemcsak akkor, ha az örökhagyó nem készített végrendeletet, hanem a végintézkedéssel ki nem merített körben is. A törvényes örökös elsősorban az örökhagyó törvényes házasságból származó fiú és leány gyermeke volt. (A házasságon kívül született gyermek csak anyjával, és anyja rokonaival állt törvényes rokonságban.)
A gyermekek egymás közötti részesedésének fő szabályozási iránya a következőképpen alakult. Már az 1840. évi 8. törvénycikk hatálybalépését követően több gyermek egyenlő részben örökölt. Az 1848. évi áprilisi törvények, majd a későbbi jogfejlődés így 1861-ben az Országbírói Értekezlet Ideiglenes Törvénykezési Szabályainak egyes rendelkezései is, a tételt megerősítették.
A XX. század elején az öröklési jog — az egész országban — törvényes öröklés esetére, a házasságból született gyerekek számára a szülő hagyatékából egyenlő részesedést biztosított.

Az arzénes asszonyok tetteinek indítékait, társadalomtörténeti okait számos kiváló néprajzi, szociológiai tanulmányban elemezték. A szerzők közül had említsem meg Gunst Péter és Doros Judit nevét.  Bár a perek iratai sajnos részben hiányosak, a meglévőkbe módom volt betekinteni. Jogászként, is csatlakozom ahhoz, amit a tanulmányok szerzői megállapítottak. Ennek lényegét a magam szemszögéből is összefoglalom, mert a jogi környezet konkrét hatásaira így tudok rámutatni. 

Az orvostudomány rohamos fejlődése eredményeként az újszülöttek életkilátásai javultak, a járványokat megfékezték, az átlagéletkor meghosszabbodott, a családok létszáma megnőtt.

A korabeli Magyarországon a parasztemberek tudatát ízig-vérig meghatározta, hogy a családjuk élete annál jobb, a megélhetésük annál biztosabb, minél nagyobb területen gazdálkodnak. A felnevelt gyermekek számának növekedése — az öröklési szabályok miatt — viszont gyorsította az egy család által megművelhető földterület zsugorodását, végső soron a családok elszegényedésének folyamatát.

A Tiszazug szegény falvaiban a vagyon szerzésének, illetve egészben tartásának akarása olyan erővel jelent meg, e gazdasági érdek úgy hatott, hogy számos családban az ember életének védelmére hivatott mindenfajta normát, erkölcsi, jogi szabályt háttérbe szorított.

Az I. világháború a paraszti gazdaságok vezetőit hosszú évekre kiszakította családjukból. A gazdák közül sokan testileg, lelkileg betegen vagy megrokkanva tértek haza, és nem tudták újból betölteni a korábbi, tekintélyelven nyugvó családfői szerepüket.
Viktimológia, az áldozattá válással foglalkozó tudományág a kriminológián belül. Megközelítésében maguk a tiszazugi férfiak sem voltak mindig vétlenek abban, hogy áldozattá váltak. A helyüket nem találó, dolgozni nem, vagy csak alig képes családfők gyakori italozással múlatták az időt. Kötekedő viselkedésük mellé erőszak is társult.
A bírói gyakorlat — nyilván a házasság védelmének roppant erős egyházi hagyományai miatt is — ekkor még igazodott a „népszokásnak” is értékelhető viselkedéshez. Idézek egy 1931-ben  kiadott törvénykönyvhöz fűzött magyarázatból: „A házasfelek oly kisebbszerű bántalmazást, melyek a házasság fenntartását lehetetlenné nem teszik, egymásnak elnézni tartoznak, azt különélésre ürügyül nem használhatják fel.” Tény, hogy a bírói kar ebben a korban még csak férfiakból állt.

Nem állt szándékomban a férjek gyakori brutalitásának valós súlyától eltérő értékelést adni, annál is inkább, mert annak bizony következményei is voltak, hiszen ezzel igencsak megkeserítették feleségeik életét. Volt olyan asszony, aki férje megmérgezésének kiváltó okát abban jelölte meg, hogy a kegyetlen ura „kettős lánccal verte el”. 
A  házasságról szóló törvény 78. §-a kimondta, hogy „A házasság felbontását kérheti az a házasfél, akinek házastársa élete ellen tört, vagy kit házastársa testi épségét, avagy egészségét veszélyeztető módon szándékosan, súlyosan bántalmazott.”
A vádlottak padján több olyan asszony is ült, aki korábban elvált.  Volt, aki a következő férjétől már nem a jog, hanem az arzén segítségével szabadult meg.
A boldogtalan tiszazugi asszonyok bár egymás között szóbahozták a házasság felbontásának lehetőségét, végső soron válni mégsem akartak. Ugyanakkor nem viselték el a tehetetlen férjek parancsolgatását, féltékenykedését, italozását és durvaságait. A Bába körükben szállóigeként hangoztatott, illetve terjesztett tanácsára úgy gondolták, nem kínlódnak velük sokáig, hanem átsegítik őket a másvilágra.

A gyilkosságok kulcsfigurája özv. Fazekas Gyuláné volt.  El lehet játszani a gondolattal, de értelmetlen feltenni a kérdést: ha Fazekasné nem Nagyréven, hanem az ország más településén élt volna, biztos, hogy ma is a Tiszazug akkori asszonyaihoz kapcsolnánk az „arzénes” jelzőt?  El lehet gondolkodni azon, hogy az asszonyok zárt közösségében, hogyan nőhette annyira túl a nyilvánvaló bizalmi helyzetét, szerepét? Hogyan tehetett szert olyan befolyásra, hogy a főbenjáró bűnök elkövetésére irányuló javaslatait nagyon sokan, és a titkokat csaknem két évtizeden át széles körben őrizve megfogadták.
A periratokból látható, hogy Fazekasné járatos volt a népi gyógyászatban is, mert működése messze túlment a szüléseknél való közreműködésen. Már az 1910-es évek elejétől Nagyrév mindenes gyógyítójaként tevékenykedett. Hívták férfi, női betegekhez, továbbá beteg állatokhoz is. A Tiszazug szegény községeiben sokáig nem volt sem „közorvos”, sem pedig állatorvos. Az előbbihez Cibakházára, az utóbbihoz Tiszaföldvárra kellett elmenni. Dr. ifj. Szegedy Kálmán ember orvosként még a ’20-as évek második felében is csak heti egy alkalommal rendelt a faluban. A bába a község elöljáróival is jó kapcsolatokat alakított ki. Így „kenéssel” gyógyította Valki Károly községi bíró sérvét, valamint derék illetve gyomorfájás miatt kezelte, a község első emberének feleségét, és annak az édesanyját is. Emellett — Valki szerint — a faluban köztudomású volt, hogy Fazekasné bejáratos volt Vitéz Molnár Gyula jegyzőékhez is. Fazekasné tehát nemcsak az asszonyok, hanem a községi elöljárók, a hatósági emberek bizalmát is élvezte. Vitéz Molnár Gyula, jegyző igencsak kínossá vált helyzetében minduntalan hangoztatta, nagyon megdöbbent, amikor özv. Fazekasné mérgezésekben játszott szerepéről tudomást szerzett.

— Az eset kapcsán a legsúlyosabb kérdés, hogy ezek a nyilvánvalóan egymástól nem elszigetelt bűnesetek, hogyan szedhettek ennyi áldozatot, és hogyan telhettek el az évek úgy, hogy az elkövetőknek sokáig semmi bajuk sem lett?

— Nyolcvan, száz év távlatából, felelős és konkrét válaszok csak részben adhatók.
A kriminológiai kutatások eredményei is igazolták, hogy méreggel többnyire a nők öltek. Az alkalmazott arzénes módszer régi keletű, már a középkorban is sokak halálát okozta. A paraszti körökben az emberek csak a XIX. század végén, a XX. század elején jutottak mérgekhez. Ekkor jelent meg és terjedt el az a ”légykő” illetve légyölő papír, amelyből könnyen ki lehetett áztatni az arzént. Az asszonyok úgy gondolták, hogy a mérget nem lehet kimutatni, nem tartottak attól, hogy tetteikre fény derül. „Száz orvos se veszi észre, hogy a férjed valamely szert kapott, még ha meghal, akkor se”.

Az I. világháború alatt és Trianon után az ország gazdasági mélyponton volt, a legalapvetőbb állami feladatok ellátására igencsak kevés pénz jutott és ez nyilvánvalón kihatott az igazgatás, a csendőrség, de az igazságszolgáltatás működésének hatékonyságára is. 

Annak vizsgálata során, hogy a tiszazugi mérgezés sorozat hogyan tarthatott ilyen rendkívül hosszú időn — tizennyolc éven —, keresztül egyebek mellett megállapították azt is, hogy a községek, mint egészségügyi hatóságok a halottkémi jelentésekkel kapcsolatos számonkérési, ellenőrzési feladataikat egyáltalán nem látták el. A halálesetekkel kapcsolatos jelentéseket ugyanis a halottkémek gyakran hiányosan, semmitmondóan készítették el, vagy azokat el sem küldték. A községek ezt a gyakorlatot hosszú időn keresztül megtűrték. Az igazgatás e mulasztását azonban a magam részéről nem sorolom a konkrét okok közé, mert a problémák gyökerét a halottkémlés színvonalában látom. Az un. „laikus halottkémek” a halál okának feltárásához sem a szükséges, ismeretekkel, sem a kellő eszközökkel nem rendelkeztek. Tevékenységük nem minősíthető többnek puszta találgatásnál. Az orvos halottkémek munkáját a végeredmény önmagában is minősíti — az áldozatok nagy száma és a jelzett egyetlen gyanús eset összevetésében ma már könnyen mondom — elégtelen volt. Mindemellett tetten érhető, hogy ha halottkémben netán valami gyanú ébredt, a hatóságoktól kellő segítséget akkor sem kapott.

Ahogy teltek az évek az asszonyok abbéli hitükben, hogy soha nem buknak le egyre jobban megerősödtek. Még a legközelebbi hozzátartozóik életét is semmibe véve egyre bátrabban, mind szélesebb körben vetették be titkos fegyverüket.
 
A Budapesti Királyi Ítélőtábla egy 1932. február 10-i másodfokú határozatában az indítékokat kutatva több kérdést vetett fel, majd azokra a válaszokat is megadta.
Így: Mi vezethette V. Takács Lajosné vádlottat akkor, amikor a neki panaszkodó asszonyoknak minden számba jöhető anyagi haszon nélkül tanácsolta a betegség, vagy emellett még más oknál fogva terhükre lévő családtagjaik méreg által történő elpusztítását? A vádlott miért vette magának a fáradtságot, hogy az ehhez szükséges arzént tartalmazó légypapírt, vagy légykövet a saját pénzén beszerezze, előkészítse, majd a mérget Pápainé és Bekéné vádlott társai rendelkezésére bocsássa? Miként lehetséges az, hogy ezek az asszonyok erre az egyszerű tanácsra hallgatva azt mindjárt megfogadták és az ápolásukra szoruló betegnek beadták, sőt Cserné vádlott is — a mérget maga beszerezve — hasonlóképen cselekedett?

Ennek a megértése végett arra a fenékig romlott erkölcsi felfogásra kell gondolni, amely a jelen perből, s az ezen kívül folyamatban volt hasonló tárgyú bűnperekből kitetszőleg Nagyrév község asszonyainak lelkét megmételyezte.

E felfogásnak, amely szerint a tehertételt képező beteg, öreg, nehéz természetű, vagy újszülött családtagot el kell pusztítani a fő képviselője volt az arzén mérgezések kipattanásakor öngyilkossá lett özv. Fazekas Gyuláné bábaasszony, de tevékeny híve volt V. Takács Lajosné is, aki hasonló okból már a saját férjét is eltette láb alól. A bajban lévő asszonyok neki panaszkodtak mintegy bíztatást és segítséget várva annak a bűncselekménynek az elkövetéséhez, amelyre titokban nyílván már maguk is gondoltak. V. Takács Lajosné, akinek már gyakorlata volt ezen a téren, a tanácsadással és biztatással nem is fukarkodott…

Az asszonyokat egy 1925. évi eset sem intette óvatosságra, amikor is február 1-én, Csongrádon a Tiszából egy meztelen női holttestet fogtak ki. Megállapították, hogy az idős nő már holtan került a folyóba. A bírósági vegyészeti intézet által adott szakvélemény szerint a halál oka heveny arzénmérgezés volt. A halott pedig özv. Antal Andrásné cibakházi lakos, akit még 1924. november végén, a Nagyréven lakó lánya mérgezett meg, majd a holttestét talicskán kitolta a Tisza partra és a folyóba dobta. A tettest 1925 augusztusában gyilkosság miatt kötél általi halálra ítélték, a döntést a Budapesti Ítélőtábla is helyben hagyta. Végül az asszony kegyelmet kapott, büntetését életfogytiglani fegyházra változtatták.

Ebben az időszakban, a hatóságok további három gyanús haláleset, Holyba Károly, Beke Mihály és Szabó István elhunyta kapcsán is vizsgálódtak.
A királyi ügyészségtől a községi elöljáróság és a csendőrség egyaránt felhívást kapott, hogy „puhatoljon” a hirtelen elhalálozások után és arról, tegyenek jelentést. E vizsgálatok eredményei, még ha esetleg tovább is fokozták a gyanút, végül csak arra voltak jók, hogy a mérgezések kideríthetetlenségében bízó asszonyokat ebbéli hitükben tovább erősítsék.

A feljegyzések szerint a falut ellátó orvos, Dr. Szegedy Kálmán már 1924 októberében felfigyelt arra, hogy Holyba Károly nagyrévi lakos a kezelését követően pár nappal váratlanul meghalt. Az orvos véleménye szerint az a betegség — hörghurut —, amelynek diagnózisát megállapította, a halált nem okozhatta.

A halott kémlést is Dr. Szegedy Kálmán végezte el, aki a rendkívüli halálesetről kiállított jelentésben leírta, hogy: „a halál okát megállapítani nem lehetett, de az a körülmény, hogy a betegnek az utolsó napokban alvászavara, hányása, hasmenése volt, gyanússá teszi, hogy nem rendes halál által múlott ki. A halál oka szívhűdés, de azt mi idézte elő a hulla külvizsgálata által, meg nem állapíthatom”.

A gyanús esetet Dr. Szegedy Kálmán jelentette a csendőrségre és az ügyészségre. A vizsgálat eredményeként a Királyi Ügyészség számára október 15-én készített csendőri jelentés végén jegyzettként a következő szerepel: „néhainak mérgezése felboncolása esetén volna megállapítható, mert a lakosság általános és alattomos véleménye a mérgezés, de ezt kívülről nem lehet ráderíteni, mert határozottan arra senki sem tanúskodik”.

A szakértők jól ismerték az arzénmérgezés kimutatásának módját, így ha már ekkor sor került volna Holyba Károly rendőr orvosi, vagy törvényszéki boncolására, sok halálestnek elejét lehetett volna venni. A boncolás azonban – az iratokból általam ki nem derített ok miatt – ekkor elmaradt. Arra csak az 1929. július 22-én történt exhumálást követően került sor.

Az Országos Magyar Királyi Bírósági Vegyész Intézet vezetője által 1929. augusztus 2-án kiállított szakvélemény szerint Holyba Károly hullamaradványai sok arzéngyököt tartalmaznak olyannyira, hogy a Holyba Károly koporsója alól és felöl vett minták is, tartalmaztak arzéngyököt.

 

Ezek is érdekelhetik