Izgalmas vadászkalandjairól mesélt a trófeagyűjtő erdész

– Pszichikailag, fizikálisan, mentálisan az embernek időnként meg kell mérnie önmagát, mit, hol, hogyan bír ki, erre is jók ezek a vadásztúrák – vallotta Luzsi József, akit legizgalmasabb vadászkalandjairól faggattunk trófeái alatt.

– Kirgizisztánban pár éve nyolcnapos túrán vettem részt, kőszáli kecskére vadásztunk. Az átlaghőmérséklet mínusz harminc fok körül volt, négyezer-ötszáz–ötezer méteres tengerszint feletti magasságon vadásztunk. Tudni kell, hogy ezen a területen, két és fél ezer méter fölött már nincs fa. Csak sziklák, meg hó… Egy vasbódéban volt a szállásunk. Fűteni azzal a szénnel lehetett, amit felvittünk a ló hátán az alaptáborból a magaslatiba, ahol két vadász és két kísérő aludt egy helyen. Az ember ott egy idő után már a túlélésért küzd.

– Kirgiz hegyi vadászok vezettek minket, volt, hogy negyven-ötven centi széles sziklapárkányokon lovagoltunk, alattunk kétszázötven méteres szakadék… Nem volt kellemes, de kiderült, sokkal rosszabb éjszaka. A kőszáli kecske négy-öt ezer méter magasan él. Ott már tíz lépés után nem volt levegőnk, annyira ritka a légkör.

– Rengeteg állatot láttam, de nem könnyű a vadászatuk, mert nagyon nehéz őket megközelíteni, nincs, ami takarna minket. És ott is vannak előírások, hogy milyen példányokat szabad levadászni. Egyet lőhettem – mesélte Luzsi József. – Az egész jószágot képtelenség lett volna lehozni a hegyről lóháton, a személyes holmi, puska, tüzelő és az ember mellett a szegény ló már nem bírná ki, hogy még egy száz-száztíz kilós állatot is cipeljen.

– Megnyúzzák, és a bőrét, trófeáját hozza el a vadász. Nem volt melegünk! Útitársaim között nem volt olyan, akinek ne fagyott volna meg valamije. De mindannyian elég rosszul néztünk ki, amikor lejöttünk a hegyről… – idézte vissza a történetet a kőtelki erdőtársulat elnöke.

Mint mondta, mindenütt akad valami kihívás, izgalom.

– Afrikában is küszködtünk ám a hideggel. Nappal hőség volt, és amikor két órával később jöttek értünk, már lement a nap, és ott a levegő éjszakára mínusz egy-két fokra lehűl. Egy szál ingben nagyon tud fázni az ember, hisz nincs mit felvennie, nem erre számított. Kanadában meg gyalog vágtunk neki a lápnak, elöl ment a vezető indián, aki szólt, hogy nem szabad megállni, mert akkor az ember elsüllyed. Amikor már két órája talpaltunk, eszembe jutott, hogy még vissza is kell majd jutnom, és mi van, ha netán az indiánnal történik valami…

– Bár igaz, a kirgizeknél is megesett, hogy mondták, tudom az utat, lovagoljak vissza. Rám sötétedett, kemény fagy volt, és én nem találtam a bódét. Ilyenkor nem szabad pánikba esni! De egyszer csak lódobogást hallottam, jött egy kirgiz, na, gondoltam, van Isten. Kiderült, tíz méterre voltam a bódétól, csak nem láttam a sötétben a sziklák között.

Persze, az állatok is veszélyt jelenthetnek a vadászokra.

– A medve nem olyan veszélyes, de azért vigyázni kell vele – tért ki egy újabb tapasztalatára a megyei szakember. – Egyszer fent ültünk a lesen hárman, puska se volt nálunk, és odajött egy medve. Csak lestük, hogy mikor megy el. Az sokkal izgalmasabb, ha Afrikában háromméteres fűben gyalogol az ember, csak egy méterre látni, és nem tudjuk, van-e vadállat a közelben. Felébreszthetjük az oroszlánokat is. Az is veszélyes, ha megindul egy bivalycsorda, azok aztán gázolnak mindenen keresztül! – mesélt kalandjairól a sokat tapasztalt vadász.

A vadászat a lövésnél sokkal több

– Vannak vadak, számomra kedves állatok, melyeket sosem lőnék meg, például ilyen a zebra, a zsiráf – árulta el Luzsi József. – A vadászat nem is arról szól, hogy kimegyünk, meglátunk valamit és lövöldözünk. Fontos, hogy olyan példányt lőjünk meg, ami selejtezésre való, vagy olyat, amelyik már tovább örökítette genetikai állományát. Mi nem irtjuk a vadat, hanem szelektálunk, és ezt csak elhivatottan lehet csinálni.