Visszahallani az írásaimat igazi öröm, mondja a Rékason élő író

– A Verseghyben érettségiztem, már öt éves korom óta balettoztam akkor. Balettoktatóként végeztem az akkori Magyar Művelődési Intézet és a Balettintézet hároméves tanfolyamán. Mozsonyi Albert tanította a szolnoki balettosokat, azt hiszem, mára elmondhatom, hogy tovább viszem a hagyatékát. Szitt Melindával és Markóth Franciskával dolgozom az Agórában, a Mozdulat Táncműhelyben. Franciska a modern táncokkal foglalkozik, én a kis balettosokkal, óvodás kortól kisiskolás korig, első-második osztályig. Melinda pedig a nagyobbakkal, ő balettmester, a Magyar Táncművészeti Egyetem tanára. Aki tehetséges és szeretné ezt a hivatást választani, professzionális képzéshez juthat általa. A kilenc csoportunkból hármat viszek én, négyet Melinda.

– Nem csak Szolnokon dolgozol, hanem a környéken is.

– Ezen kívül van a vidék, Besenyszög, Nagykörű, Abony, Kőtelek, Tura, de sok óvodába is megyek, ahova hívnak. Még az elején, mikor Besenyszögön elkezdtem a balettosokkal foglalkozni, koreográfiákat csináltunk, varrtuk a jelmezeket, egy háziorvos egyszer megjegyezte, megmaradt bennem:

„Mariann, nagyon köszönjük, hogy ezt a kultúrát idehozza nekünk!”

– Kiből lesz balett táncos?

– Egy profi táncosnak természetesen tehetsége kell legyen, azonban ez önmagában még nem elég. Akarnia is kell, legyen benne a szívében és a szülői hozzáállás is meghatározó, mert bizony áldozatokkal jár a család részéről. Ha ott van a szívében, nem biztos, hogy tehetséges, de szereti csinálni, akkor is rengeteget adhat a balett egy gyereknek. Vagy a művészetek szélesebb áttekintésben, például a zene is.

– Ma minden a haszonelvűségről szól, hogy magyarázható meg, hogy mi ez az érték? Az a plusz, amivel több lesz az élet. A tartás, a minőség, amit megkapnak azok is, akik amatőr szinten maradnak. Műveltséget ad, hiszen olyan kultúrával találkoznak, amihez más gyereknek talán nem lesz szerencséje. Kisgyerekek felismernek klasszikus zenei darabokat, ha nem is tudják még, hogy ki a zeneszerző. A koreográfia, a lépésanyagok megtanulása az értelmet fejleszti, komplex lépéseket kell tudni, fejben is. Ki kell állniuk szerepelni, talpraesettebbek lesznek ezzel, növeli az önbizalmukat. Ehhez kell a csapatmunka. Hamar megszokják, ha épen össze is vesztek egy fellépés előtt, együtt kell dolgozni. Így tudunk segíteni abban, hogy a visszafogottabb gyerekek is kinyíljanak.

– Hogy működik ez a sajátjaiddal?

– Ezt a beleérzést, intuíciót otthon is tanulom, 19, 16 és 9 éves fiaim és 12 éves Janka lányom mellett. A legnagyobb tíz év hegedűtanulás után levizsgázott a zeneiskolában, Janka is hat éve hegedül. De a legkisebb is felismeri a darabokat, annak ellenére valami van nála is, hogy ő sajnos autista. Tőle például azt tanultam, hogy hallgatni kell az ösztönökre is, egy anya ugyanis messziről megérzi, ha baj van. Persze létezik a hárítás reflex, de fontos dologban nem szabad magunkat hagyni lebeszélni.

– Miként dolgozták ezt föl a gyerekeid?

– Nagyon korán szembesültek a gyerekeim a felelősséggel, közvetlenül tapasztalva ezt a kiszolgáltatottságot. A feltétel nélküli szeretet, amit igazán mindenki megtanult a családunkban. Soha nem merült föl, hogy beadjuk valahova a legkisebbet. Soha, és ők sem akartak hallani sem erről. Ő egy édes teher számunkra.

– A járványidőszak persze minket is megpróbált. Az előtte általában szokásos logisztika: menni hegedűre, balettra, focira, atlétikára, kicsinek bébiszitter, amíg tanítok, anyukámnál „lerakóhely”, ahonnan összeszedem a csapatot és még utána haza. A vesztegzárban a munkamegosztás került előtérbe. A szűk helyen úgy kellett boldogulnunk, hogy mindenki megcsinálhassa a feladatát, hogy közben a legkisebb állandó felügyeletet igényel. Nem szégyellik a gyerekek, csak inkább néha nagyon zavaró. Mert kiül a második emeleten az ablakba, vagy megissza a mosószert. Hogy lehet egy fedél alatt a tanulni, miközben sikítozva szaladgál, mert éppen olyanja van? Nekünk megerősödött az összetartozásunk, tovább nőtt a szeretet, ha ez egyáltalán mérhető így. Hozzá tartozik, hogy én még nem szembesültem durva elutasítással. Játszótéren, bárhol nyilvánosan, legfeljebb furcsálják, vagy inkább sajnálják. Mondjuk az egyik első sikeres novellám, ami bekerült egy antológiába is, az autizmusról szólt egy kismacskán keresztül.

– Milyen pályát jártál be íróként? Hogy kezdődött?

– Gyerekkorom óta írtam: anyák napjára, vagy egy élményt, kirándulást, jelenteket írtam ki-mit-tud-ra. Mikor az egyetem mellett szültem, felfüggesztettem a munkát, hiányzott a kreativitás, erre adott enyhet az írás. Rengeteg mesét olvastunk a gyerekekkel. Volt úgy, a lányom kérte, hogy anya mesélj, de ne könyvből. Ebből lett a Veszekedő varkocsok, hogy összevész az egyik copf a másikkal, de aztán Janka kibontja a haját és megoldódik a konfliktus. Ezt a mesét például Csukás István ihlette. Az első versem Tejföl cicáról Jonatán fiam szavalta. Vagy írtam verset a testvérféltékenységről, ahol két csimpánzgyerek rivalizál, az egyik ügyes, a másik setesuta. A gyermekek nyelvén írok le mesés, vicces formában olyan emberi tulajdonságokat, melyekkel már egészen kicsi korunkban találkozunk mint például irigység, barátság, hűség.

– Összekapcsolható-e az írás és a balett?

– Azt hiszem vannak nagyon erős párhuzamok a mese és a balett között.A hogy a mese minden irodalmi műfaj alapja, a balett is alapja, minden mozgásformának. Néptáncosok, versenytáncosok, a ritmikus sportgimnasztika használja, mert tartást ad és kecsességet. A koreográfia azt fejezi ki, ami bennem van: az indulataim, az érzéseim, gondolataim, világfelfogásom, ez által olyan lesz mint egy költemény, a vers pedig nem más mint a szavak koreográfiája.

– Mit kell tenni, hogy egy írónak/költőnek megjelenjenek a munkái?

– Mindenfelé pályázom. Ennek egy része persze sikertelen, de ez nem kedvetlenít el. Az Irodalmi Rádióval is egy pályázatból jön az ismeretség. Az év pedagógus íróját keresték és bekerült az antológiába a Kismacska. Akkor már kész volt a mostani könyvem anyaga, a Nyafka Janka, úgyhogy oda tudtam adni megmutatni. A másik ugyanilyen fontos fele a könyvnek, a gyerekrajzok. A Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolával együttműködve csináltunk egy rajzpályázatot és a szolnoki gyerekek illusztrálták a verseimet. Akikről szól,

akiknek szól. Kilencven különféle Janka érkezett be. Mindenki olyat rajzolt, amilyenek ő maga elképzelte: így van fekete, barna, szőke, kövér, sovány Janka.

– Mikor a lányom a nevét kölcsönözte a könyvnek, meg is kérdezte

„Anya most mindenki meg fogja tudni, hogy viselkedtem?”

Igazából nem, mert ez valamennyi óvodás korú gyermekkel megtörténhet, akinek például kistestvére születik, beteg lesz, vagy éppen

kórházba kerül, vihartól fél, nyávog, mert húzod a haját. Nekem a legszebb élményeim közé tartozik, amikor egyszer a tanítványaimmal bábelőadást készítettünk, majd másnap, amikor hintáztak az előző nap tanult verseimet énekelték. A kőrösis pedagógusok, amikor az ovisokhoz mentek iskolahívogatót tartani, a találós kérdéseimet használták. A legnagyobb öröm, hogy használják és visszahallom és ez csodálatos.

Tóth Marianna

Táncoktató, az ELTE-n végzett kitüntetéses diplomával pedagógia szakon. Négygyerekes családanya. Legkisebb gyermeke speciális nevelési igényű, autista gyermek. Szabadidejében írogatni szokott, második könyve most jelenik meg.