Fegyver és reverenda?

Elképzeltem, ahogy Isten házának békés udvaráról puskadörrenések zajára halálra vált galambok röppennek fel. A templom szent szobrai áhítat helyett szörnyülködve takarják el szemeiket, miközben egy reverendás alak lövöldözik fegyverrel a kezében.

Csakhogy szerencsére nem ilyen szörnyű a helyzet, az igazság ennél prózaibb. A fiatalokat sem a békés udvar, sem az áhítat nem igazán vonzza mostanában a plébániához.

A felnőtteket is egyre ritkábban. Kovácsik Antal diakónus úgy gondolta, miért ne lehetne sporttal, színes programokkal bevonzani a családokat Isten házába.

S mivel hobbija a légpuskalövészet – ő maga a „Ne ölj!” parancsolat értelmében természetesen élőlényre nem, céltáblára annál inkább lő –, úgy gondolta, megosztja ennek szépségeit, izgalmát a közösségben.

Így, bár első hallásra nagyon furcsa és visszatetsző a fegyver és a puskaropogás gondolata egy plébánián, ebben a formájában ártatlan sport marad. Célzásra, koncentrációra és türelemre taníthatja az ifjakat.

Az atya rájött, ahhoz, hogy a világ közeledjen az egyházhoz, az egyháznak is közelednie kell a világhoz. Egy kicsit rugalmasabbnak, és nyitottabbnak lenni nem bűn, a „Ne lőj!” legalábbis nem szerepel a tízparancsolatban…