Kaposvári Gyula-díjjal ismerték el László Béla munkásságát

– Tizenkét évesen hallottam meg, amikor egy ismerősökből álló banda az egyik garázsban gyakorolt. Azonnal érdekelni kezdett ez a világ, először énekeltem, de igazából a basszusgitár vonzott – mesél a kezdetekről László Béla, akit olyannyira beszippantott a rockzene, hogy tizenöt évesen már szólógitárosnak vették fel a Delta nevű zenekarba.

Az együttes egy idő után Apostolokként lépett fel, később, amikor már teljesen átalakította az együttest, Kavicsok néven játszottak tovább.

– A színházhoz 1971-ben kerültem, mégpedig úgy, hogy az egyik színművész autóját szereltem meg, így bejáratos lettem a kulisszák mögé. Megkérdezték, hogy nem akarok-e világosítóként dolgozni, igent mondtam, hiszen nagyon megtetszett ez a világ.

– Az első komolyabb munkám egy zenés darabban volt. Még nem nagyon tudtam, mit kell csinálni. Amikor meghallottam a Bolerót, a korábbi utasítás helyett ritmusra kezdtem el kapcsolgatni a lámpákat.

– Felhördült a nézőtér, én pedig biztos voltam benne hogy vége, kirúgnak. Az akkori igazgató, Berényi Gábor azonban ahelyett, hogy ezt tette volna, megdicsérte a ritmusérzékemet, és jutalmat adott. Hamar a fővilágosító helyettese lettem.

Ezután egy időre átkerült a művelődési házba, ahol saját kis stúdiószínházat alapított, egyebek mellett Montágh Imrével. Innen későbbi ismert színészek is kikerültek, László Béla pedig közben egy kétéves rendezői kurzust is elvégzett, majd egy igazgatóváltás után ismét visszakerült a színházba.

Amikor Schwajda György 1995-ben másodjára vezette a Szigligetit, kinevezték a színház fővilágosítójának.

– Felelek a világosítótárért – hiszen nálunk minden tár, fodrásztár, kelléktár – vagyis, hogy a világosítótár maximálisan kiszolgálja az adott előadást. Olyan öt-hat ember munkáját irányítom, a feladat igencsak összetett.

– Próbákat nézek, jegyzetelek, a darabot is pontosan kell ismernem, így azt is tanulmányozom. A rendezővel megbeszéljük az elképzeléseket. Van olyan rendező, aki pontosan megmondja, mit akar, de van – és több ilyen volt –, amelyik rám bízza a munkát, majd a végén beszéljük meg, hogy így gondolta-e a világítást.

– A tényleges munkánkhoz kell a díszlet is, hiszen ezt világítjuk be. A díszlet azonban csak jóval később érkezik meg a színpadra, mint ahogyan a próbák elkezdődnek, így, míg a színészeknek hat hetük van a próbafolyamatra, nekünk csak pár nap.

– Pedig nekünk is próbálni kell, kitalálni, beállítani mindent. A lényeg, hogy a világításnak azt a hangulatot kell visszaadnia, amiről a produkció, illetve a jelenetek szólnak, és mindezt az adott technikai lehetőségekkel – sorolja a feladatokat, amely még bonyolultabb, mint azt a laikus gondolná, ugyanis a világítás egy részét be kell programozni, más részét viszont a világosítók manuálisan látják el.

A fővilágosító egy átlagos nap reggel kilenc órától este tizenegyig-éjfélig van bent, egy főpróbahéten akár tizenötször is fel kell mennie a hídra, és vissza. Hétvége nincs, és a hétfői pihenőnap is csak akkor, ha nincs főpróbahét. A kemény munka ellenére azonban, bár 2014-ben mehetett volna, mégsem ment nyugdíjba.

– Vannak olyan kollégák, akik kijelentették, ha elérik a nyugdíjat, soha nem jönnek be többet. Én ezt el sem tudnám képzelni. Nagyon szeretem a színházat, nem munkának tekintem, amit csinálok, hanem életformának.

– Minden egyes nap egy kihívás, amelyet a lehető legjobban kell teljesíteni. Tizenöt éves korom óta mindenben benne vagyok, a színház mellett folyamatosan foglalkoztam mással is, mindig nyüzsögtem, nyüzsgök, soha nem unatkoztam, és nem is tudnék…

A kitüntetett életében fontos szerepet tölt be a zene is

A kemény színházi munka mellett László Béla életében a zenének továbbra is fontos helye van. 2010-től elindította az „Akikért a zene szól” című koncertet, amely az elhunyt zenésztársak emléke előtt tiszteleg azóta is, minden évben. Ebből az alkalomból vette újra a kezébe a basszusgitárt.

– A koncert története még 2007-re nyúlik vissza, amikor úgy gondoltam, írok Szolnok zenei életéről, múltjáról egy könyvet. Elkezdtem felvenni az interjúkat. Csakhogy 2009-ben elhunyt egy barátom, zenésztársam, Steiner Gábor.

– Amikor a temetésén összegyűltünk, vetette fel egy másik barátom, hogy szervezzek egy emlékkoncertet, hiszen én mindenkit ismerek. Már akkor legalább tizenhárom elhunyt zenésztársat számoltunk össze.

– Ez a szám az elmúlt tíz év alatt több mint hatvanra emelkedett. És sajnos nem csak idősebbek, de fiatalok is vannak közöttük… Ezeken az alkalmakon nemcsak az ország más pontjairól, de külföldről is hazatérnek a zenészek, hogy együtt emlékezzünk rájuk.