A szolnoki patikák különleges történetét foglalta kötetbe

– Előrebocsátom, hogy gyerekkorom óta rettegek a gyógyszerektől – kezdi történetét a szolnoki Damjanich János Múzeum nyugalmazott gyűjteménykezelője.

– Munkám során került a kezembe Tóth Kató kunszentmártoni ápolónő második világháborús hagyatéka, így mégsem kerülhettem el a velük való találkozást.

– Az általam leltározott anyagban ugyanis sok gyógyszer is volt. Innen indult az egész történet, s később, amikor rendbe tettem a város első gyógyszertárának, az Öreg Patikának a múzeumban található fa és porcelán tégelyeit, már elkezdett érdekelni a téma.

– Ezek az emlékek milyen korból származnak?

– Az ezernyolcszázas évek második feléről, de a dokumentumokkal alátámasztott szolnoki patikatörténet jóval korábbról indul. Az első, a Damjanich János Múzeumban levő irat 1779-ből arról tudósít bennünket, hogy a helyőrségi patikát működtető katonai tisztviselő, Franz Leisleither rendezte egyházi tartozását.

– Katonaváros lévén, az első patika ugyanis hadi gyógyszertár volt, amit 1774-ben tettek nyilvánossá. Ezt vette meg 1851-ben a Mezőtúrról érkezett Scheftsik István patikus, aki átvitte a városháza melletti, azóta elbontott földszintes házba Isteni Gondviselés, vagy, ahogy az emberek ismerték, Öreg Patika néven.

– A levéltárban, a múzeumban és a könyvtárban található több száz folyóméternyi irat, meg a múzeumi tárgyi anyag átböngészésével elkezdtem a kutatást, aminek eredményeként napvilágot látott a könyvem.

– Hány gyógyszertára lehetett a régi Szolnoknak?

– A már említett 1774-es kezdettől az államosításig foglalkoztam velük, ebben az időszakban kilenc volt a számuk.

– A régi gyógyszerész-dinasztiák tagjaival sikerült-e közben kapcsolatot teremtenie?

– Igen, bár váltakozó eredménnyel. Ehhez tudni kell, hogy ma ezekből a családokból már egyik sincs a pályán városunkban. Kihaltak, elköltöztek, például Budapesten folytatták a hivatásukat. Volt, aki ugyan időnként hazajárt Szolnokra, de már a tengerentúlon dolgozik orvosként, mint dr. Szele György.

– Akadt, aki szívesen fogadott, mások elzárkóztak, sőt volt, aki a vele felvett interjú egy részletének közléséért sajtópert akart ellenem indítani. Pedig szó szerint az ő szavait írtam le, de utólag másként gondolta. Szerencsére végül elsimult az ügy. Egyébként többen fogadtak szívesen.

– Az Angyal patika tulajdonosainak családja például Pesten él, rengeteg köztük a gyógyszerész, s Vígh Lászlóné, az Angyal Gyógyszertár utolsó vezetője és tulajdonosa tündéri asszony volt. Az élete ott volt kiteregetve az asztalra, kedvemre szemezgethettem belőle, amit akartam.

– A városban nagyon nagy szerepet vivő Szele család akkor még élő feje, Szele Béla bácsi is nagyon szívélyes volt. Az olchai Szelék 1906-ban a buszpályaudvar mellett alapítottak gyógyszertárat, ott, ahol ma a parfümériabolt van.

– Később beköltöztek a Kossuth térre, a városháza földszintjére, ahol ma nagyjából a közönségszolgálati iroda van.

– Amikor megtudtam id. Szele Béla címét, elküldtem neki a róla gyűjtött anyagot, benne a korabeli sajtóban a párbajáról megjelent tudósítást is. Máig őrzöm a nagyon szép levelét, amiben a köztiszteletben álló ember eleganciájával köszönte meg, hogy még emlékeznek rá.

– Polgárcsalád és párbaj. Milyen körből kerültek ki a régi gyógyszerészek?

– Érdekes módon szinte kivétel nélkül nemesi származásúak voltak. Egy gyógyszertár hatalmas érték volt, és az elszegényedett nemesi családok tanulni vágyó tagjai szívesen választották ezt a biztos megélhetést adó hivatást.

– Vállalták érte a vele járó rengeteg tanulást és munkát, amivel Szolnok legtöbb adót fizető polgáraivá lettek. Rengeteg társadalmi tisztséget töltöttek be, számos egyesületben, testületben volt fontos szerepük. Ez egy szép belső rend szerint élő világ volt, általában vallásos neveltetésű és a polgári értékrendet maximálisan szem előtt tartó szereplőkkel.

– A régi fotók szerint a patikáknak a berendezése is műremek számba ment. Mi lett velük?

– A berendezéseiket az államosítás után jórészt széthordták. Nagy részüknek nyoma veszett, például bottal lehet ütni a Gyógyszertári Központba került tárgyak nyomát.

– Töredékük közgyűjteményben, a múzeumban van, más részük másutt is megmaradt. Gyakran olyan mai gyógyszerészek értékmentő tevékenységének köszönhetően, akik nem személyesen, csupán ezeknek a régi tárgyaknak a révén kötődnek az elődökhöz.

– Például Nyitrai Kálmánné, a Korona Patika tulajdonosa gyűjtötte össze őket, amit megtalált, megmentette, s ma ott láthatók kiállítva a patikában. De őriznek néhány vitrinnyit a Széchenyi-lakótelepi gyógyszertárban is. Ma megbecsült emlék valamennyi.

– Nem zavarodott bele munka közben a sok névbe, adatba?

– Hát, elég szövevényes a szolnoki patikatörténet. Például voltak olyan váltások, hogy az elhunyt patikus özvegyének oda kellett venni az üzletbe egy megfelelő képesítésű gyógyszerészt, mert ehhez kötötték a tevékenységet.

– Ez az alkalmazott utána az özvegyet feleségül véve vált tulajdonossá. Sokat kellett töprengenem a feljegyzéseim, a város térképe fölött, amíg minden a helyére került.

– Ráadásul a könyv megjelenése után került elő a levéltárban egy olyan irat, amit senkinek sem jutott eszébe kutatni.

– Régi útlevélkérelmek jegyzéke volt, s abban még talált a levéltári kolléga olyan patikusokat, akik vidékről költöztek be a városba, majd vagy más országrészbe, esetleg külföldre távoztak. Szóval, nem beszélhetek még ma sem teljesen lezárt témáról.

– Hogyan lett végül könyv az összegyűjtött hatalmas anyagból?

– Úgy, hogy nem gondoltam eredetileg a megírására. De amikor elmondtam a levéltár igazgatójának, hogy itt van a fiókban az anyag, megkérdezte, mi lenne, ha kiadnák? Dr. Horváth László múzeumigazgató hozzájárult, hogy felhasználjam a múzeumi anyagot, így a levéltár pályázatot nyújtott be a kiadására.

– Ezalatt Szabóné Maslowski Madlen levéltáros átnézte az anyagot, hogy mennyi képből áll, mekkora a terjedelme, illetve néhány újabb fotóval is kiegészítették a munkámat.

– Végül a közbeszerzés lezárulása után a megyei levéltár kiadásában, a Béres Gyógyszergyár Zrt. és dr. Bischof Zsolt igazgató támogatásával a közelmúltban számomra is meglepetést keltő formában megjelenhetett a munkám.

– Őszintén nem gondoltam, hogy ennyire megadják a módját. Valami puha fedelű kiadásra számítottam, olyanra, mint a korábbi fotótörténeti könyvem. Amikor kézbe vettem, kinyitottam, beletemettem az arcom, hogy érezzem az illatát – elevenítette fel kellemes meglepetése emlékét Berta Ferenc.

Ami pedig a folytatást illeti, Berta Ferenc elmondta, hogy a patikatörténethez hasonlóan már jórészt összeállította Szolnok város mozitörténetét is. Esetleg ez is lehet a következő, nyilvánosság elé szánt munkája.

Befalazták a lakásba vezető ajtót

Az államosítás volt a gyógyszerészet Trianonja, ami érthetővé teszi sokuk óvatosságát. Az úgy történt, hogy bementek a patikába, s közölték, hogy „Kérjük a kulcsot!” Még a patikus köpenye is ott maradt a fogason, még a használt zsebkendőjét sem vehette ki belőle.

Egy bácsi ott javította a biciklijét a patika udvarán, annak a kétkerekűjét is ott fogták. A mai antikvárium épületében levő Angyal patikánál meg befalazták a lakásba vezető ajtót. Nagyon csúnya munkát végeztek.

A tulajdonosok meg választhattak: Vagy vidékre mennek, mert a tudásukra szükség volt, vagy egy másik patikában folytatják, jobb esetben vezetőként, máskor beosztottként vagy laboránsként. Szétszórták őket az éberség jegyében.