Autista kisfiáról mintázta főhősét a népszerű mesekönyv írója

– Egyfajta tükör ez nekem is, a családnak is. Nagyon sok minden történt az elmúlt tíz évben velünk, ami valamilyen megjelenési formát kívánt, és ez volt a mese. Azért, mert a csodák leginkább a mesében történnek meg – mondta szolnoki író-olvasó találkozóján Csender Levente.

Az erdélyi származású írót eddig novelláin keresztül ismerhette meg az olvasóközönség, nemrég azonban új oldaláról mutatkozott be, mesekönyvet írt. Mégpedig egy olyan témáról, mellyel kapcsoltban ma még nagyon sok a nyitott kérdés: az autizmusról. Saját tíz és fél éves kisfia ugyanis ezzel az állapottal él.

– Az autizmussal élők ma még nincsenek a helyükön kezelve a társadalomban, kezdve az óvodai integrációtól az iskolain át, a munkaerőpiacig. Semmilyen forgatókönyv nem létezik arra, hogy miként kellene ezeket a gyerekeket rendesen beilleszteni az oktatási intézményekbe. Arról nem beszélve, hogy mi lesz majd, ha egyszer felnőnek...

– Ez egy óriási, megoldásra váró probléma. Mi a bőrünkön érezzük ennek a nehézségeit. Jártunk öt-hat óvodába, most vagyunk a negyedik iskolánkban úgy, hogy egy ép értelmű, autizmussal élő gyerekünk van, akit az orvosi vizsgálat integrálható gyereknek diagnosztizált, tehát elvileg ez sétagalopp kellene, hogy legyen.

– De jelen pillanatban ott tartunk, hogy én jártam egy évet a gyógypedagógiai főiskolára, a feleségem pedig elvégezte. Tehát ahhoz, hogy az integráció működni tudjon, a szülőnek kell kiképeznie magát szakemberré, majd elő kell készítenie az iskolát, érzékenyíteni a pedagógusokat, a gyerekeket, olykor pedig a szülőket is, hogy ez nem egy ragályos betegség, sőt, nem is egy betegség, hanem egy állapot – mesélt saját kálváriájukról az író, aki úgy gondolja, új könyve egy elfogadástörténet mind szülői, mind társadalmi szempontból.

A mese Meditittimó, a kis herceg és királyi családja kalandjain keresztül mutatja be az autizmusban érintett család világát. A történetben különleges módon keverednek a meseelemek és a mai világ valóságos ábrázolása.

– Most már egyre inkább érzékenyítő könyvként is működik, ahogy terjed az ismertsége, továbbá az érintett szülők önmagukra ismerhetnek, és ez így lehet egy segítő könyv is. Most úgy néz ki, hogy meseterápiás célra is alkalmas, vagyis elkezdte járni a maga útját. Én az első lépést megtettem. Megírtam a legjobb tudásom szerint ezt a könyvet, elsősorban magunknak.

– Nálunk ez úgy működött, hogy a fiamnak rögtön a kedvenc könyve lett, amikor megjelent, együtt szoktuk olvasni. Ő a gyerekszereplőket, én meg a felnőtteket. Amikor megnézte a könyv miatt velünk készült interjúkat, felvételeket, megérezte, hogy valahol róla is szól ez a történet, és megkérdezte: „apa, én autizmussal élő vagyok?”

– És ez azért óriási dolog. Azt mondtuk neki, igen, de nagyon klassz srác vagy, mi pedig nagyon szeretünk téged, itt vagyunk, és segítünk. Ez azért nagyon fontos, mert az autizmussal élők olyan tíz-tizenegy éves koruk környékén kezdenek rájönni, hogy ők „mások”.

– Kérdés ilyenkor, hogy ki közölje velük ezt a diagnózist, mikor és hogyan? Ezek rendkívül fontos kérdések. Mi is próbálkoztunk korábban, de lepattantunk róla, ám a mesét olvasva végül is ő maga kimondta ezt. Azóta nem téma, mi ezen átléptünk. Ő tudja, ha megkérdezik, hogy ő autizmussal él, és megy az élet tovább...

A gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló mesekönyv első kiadása már most elfogyott, akkora az érdeklődés iránta. Az író azt ígéri, Meditittimó kalandjai folytatódnak, hónapok múlva hozzákezd a történet folytatásához.