Papp Ilona gyermekének tekinti a Hetényi ápolási osztályát

Közel húsz éve szervezte meg és indította el a Hetényi kórház ápolási osztályát, melyet azóta is kiváló szakmaisággal irányít. Papp Ilona osztályvezető főnővér kiemelkedő szakmai tevékenységéért Miniszteri Elismerő Oklevelet vehetett át Budapesten, az egészségügyi szakmai díjak átadásakor. A kétdiplomás főnővérrel munkájáról és az osztályán végzett tevékenységéről egyaránt beszélgettünk.

– Az ápolói az egyik legnagyobb alázatot megkövetelő munka. Miért ezt a hivatást választotta?

– Igazság szerint mindig tanítónő szerettem volna lenni, véletlenül kerültem erre a pályára, és megszerettem. Miután leérettségiztem, háziorvos mellett kezdtem el dolgozni orvosírnokként, de ez nekem nem volt elég. Tiszaderzsről származom, Tiszafüredre jártam gimnáziumba. Érettségi után hat-nyolc hónapot még Derzsen töltöttem, de ott nem voltak lehetőségek, továbbtanulásra sem, ezért költöztem Szolnokra.

Munka mellett végeztem el az ápolói képesítést, miközben három műszakban dolgoztam. Először a baleseti sebészeten kaptam munkát, utána pedig az I. belgyógyászat hematológiai osztályán. Mindeközben megszereztem a felnőtt szakápolói szakképesítést is. 1982-ben, huszonhét évesen lettem főnővér a régi bábaképzőben, ahol százhatvan ágyon beindítottuk az utókezelőt. Öt részlegünk volt, tehát elég nagy létszámú ágyszámmal dolgoztunk.

Közben 1988-ben intézetvezető szakon végeztem a budapesti egészségügyi főiskolán. Időközben a bábaképzőből átkerültünk a Tüdőkórházba, de ott nem igazán szerettem dolgozni.

– Miért nem?

– A bábaképzőt gyönyörűen felújították, és mire végre minden elkészült, szinte azonnal át kellett költöznünk egy régi, rosszul felszerelt épületbe. Akkor voltak ugyanis a telephely-átszervezések. Mivel úgy gondoltam, váltanom kell, megpályáztam a Rendelőintézet vezető asszisztensi állását. Ott dolgoztam hat-nyolc évig, majd megszületett a kisfiam.

Közben elvégeztem a menedzserképzőt is, meglett a másoddiplomám. Amikor visszatértem, felajánlotta az újonnan kinevezett igazgató, hogy indítsam be a Hetényi Géza kórházban az ápolási osztályt – ez 2000-ben történt. Vagyis, jövőre lesz húsz éve hogy vezetem az osztályt.

– Az ápolási osztályon milyen feladatokat látnak el?

– Ez az egyedüli osztály, amelyet nem főorvos, hanem diplomás ápoló vezet. Ez egy fizetős osztály, tehát itt az ápolásnak van bizonyos térítési díja. Feladatunk, hogy átmeneti segítséget nyújtsunk azoknak a betegeknek, akik bár napi orvosi ellátást már nem igényelnek, de szakápolást igen.

– Kik azok, akiket itt ellátnak?

– Nagy részük idős ember, de azért vannak fiatalabbak is. Területellátási kötelezettségünk van, háziorvosi beutalóval is veszünk fel betegeket otthonról és a kórház különböző osztályairól. Vagy olyanokat, akiket huszonnégy órában nem tud ellátni a család. Esetleg a háziorvos kér, hogy az illető egyedülálló, nincs senkije, és már a házi-gondozói szolgálat sem tudja ellátni.

– Mindenkit fel tudnak venni, aki kéri? Hány ágyuk van?

– Nem mindig. Harminc ágyunk van, mindig is ennyivel működtünk. Ebből nyolc csak a férfihely, a többi női. Mindig több a női előjegyzés mint a férfi.

– Miért?

– Mert a nők túlélik a férfiakat. (mosolyog)

– Hány ápoló dolgozik az osztályon?

– Velem együtt tizenhét.

– Elegendő ez a létszám?

– Nem mindig. Függ attól is, hogy mennyi a fekvőbetegünk. Most ki is kötötték, hogy kilencvenöt százalékos helykihasználás alá nem mehetünk, mert fix finanszírozásúak vagyunk. Tehát most úgy működik az osztály, hogy akárki bekerül vagy átkerül másik osztályról, háromezer forintos egyszeri felvételi díjat, plusz napi nyolcszáz forintos térítést fizet, de ezért mindent megkap: gyógyszert, étkezést és ellátást.

– Ez az osztály az állami finanszírozáson túl miért fizetős?

– Azért, mert valamennyi térítést otthon is kellene fizetni az ellátásért. Megvan határozva, hogy három, maximum hat hónapig maradhatnak itt az ellátottak. Ezalatt kell elindítani a folyamatot a hozzátartozóknak, hogy valamelyik ellátási formába bekerülhessenek, szociális otthonba például. Bár itt sokszor elakadunk, mert nagyon telítettek az intézmények.

– Ezek szerint megrendítő, szomorú sorsokat is lát itt. Hogyan lehet ezt lelkileg bírni, ilyen hosszútávon?

– Nagyon nehezen. Minden hozzátartozó elmondja a saját baját. Amennyire tudunk, próbálunk segíteni nekik. Például a szociális problémákban is, legalább tanácsokkal, hogy milyen irányba induljanak, kihez forduljanak, mert sok család még soha nem került ilyen helyzetbe.

– Mi az, amit feltétlen megkövetel az itt dolgozó ápolóitól, mind szakmailag, mind emberileg?

– Az ápolási teendőket maximálisan megkövetelem. Segédápolót nem alkalmazok, mert nincs orvosunk, és nekem fontos, hogy az ápoló azonnal észlelje, ha gond van a beteggel. Most elég sok fiatal ápolónk van, sokan ugyanis nyugdíjba mentek, helyettük most kizárólag szakképzett, E kategóriás nővérek dolgoznak az osztályon.

Két férfi ápolónk van, egyikük ápolási asszisztensi képesítéssel tizenöt éve dolgozik nálunk. A másik segédápoló beteghordó, hiszen a mozgásképteleneket emelgetni, sétáltatni kell. Emberileg pedig nem tűröm el, hogy a beteggel kiabáljanak vagy csúnyán beszéljenek. Az a minimum, hogy azzal a tisztelettel szóljanak az ellátottakhoz, ami az idős beteget megilleti. Egyébként a dolgozók közül sokan célzottan ide pályáztak.

– Ezek szerint jó híre van az osztálynak, hiszen mindenhol azt hallani, hogy ápoló és nővérhiány van, ide pedig jelentkeznek.

– Igen, a kórházban talán mi állunk a legjobban képesítés szempontjából.

– Mi ennek az oka, hogy ennyien jönnek?

– Itt vannak gyakorlaton, és egyrészt azt mondják, hogy nagyon jó a közösség, hiszen itt nem hallanak hangos szót. Másrészt engedjük őket gyakorolni, szakképzett ápolóhoz osztom be őket. Több idő van velük foglalkozni, mint egy aktív osztályon. Egyébként olyanok is vannak, akik aktív osztályokról szeretnének ide átjönni dolgozni.

– Miniszteri Elismerő Oklevelet kapott nemrég, milyen gondolatokkal vette át ezt a díjat?

– Meglepetésként ért, hiszen a kórháztól már minden elismerést, kitüntetést megkaptam. Egyáltalán nem számítottam rá. Örültem neki, hiszen nagy elismerésnek tartom, de ebben természetesen a kollégáim munkája is benne van. Azért is sokat jelent a díj, mert jövő év márciusában nyugdíjba megyek. Negyvenhat év után.

– Kell már a pihenés, vagy hiányozni fog?

– Hiányozni fog. Ezelőtt öt évvel, amikor elértem a negyvenéves munkaviszonyt, megkérdezték, hogy el akarok-e menni vagy inkább maradnék. Akkor még úgy éreztem, nem érett meg az idő a nyugdíjba vonulásra, hiszen szeretem ezt csinálni. Ezt az osztályt húsz éve vezetem, a gyerekemnek tekintem. Nagyon nehéz lesz itt hagyni.

– Mit ad át az utódjának, milyen gondolatokat?

– Hogy ugyanúgy vezesse az osztályt mint én. Emberileg és szakmailag egyaránt.