Jó példát mutat tisztességével és szorgalmával a szolnoki asszony

„Édes otthon”; „A mosoly értéke”; „Isten hozott”. Ezek és ezekhez hasonló üdvözlőtáblák fogadják a Melinda Baross úti virágkötőüzletébe betérő vendégeket. De nem csupán ezen ízléses, másoknak talán túlságosan érzelgős és közhelyesnek tűnő köszöntőszövegek ötlenek a szemekbe.

A kicsiny bolt tetszetős berendezése kifinomult szépérzékre utal. Semmi sem vásárolt kellék, minden a saját két keze munkájának terméke. Az, hogy az ötvenes éveinek elejében járó Melinda néhány hónapja saját üzletének vezetője, elsősorban a sors akarata volt, és nem az ő legfontosabb álma. Ám ma már ezt nem bánja.

A négygyermekes édesanya harminchárom éve él férjével, Kiss Józseffel együtt, békében és boldogságban. És persze, a származásuk miatt sokszor sebzetten. Mert, ha a véres szájjal lekezelők tudnák, hány de hány évet dolgoztak már keményen a munka világában, és azt is tudnák, hány és hány évet dolgoztak a két, „egy fedél alatt” élő nemzetiség egymás iránti elfogadtatásáért, a legalább egyenlő bánásmódért, szégyenükben elhalkulnának…

– Szerény, de tisztességes családban nevelkedtem – mesél életéről Melinda. – Az előttem mutatkozó példák nem túlságosan ösztönöztek a kitörésre, ezért, amikor a saját eszem után mentem, én igyekeztem a gyerekeimnek mintát adni. Én negyvenévesen tettem le az érettségit, de előtte és utána is több képesítést szereztem. Jó volt tanulni, és tapasztalatot szerezni.

Sosem azért ültem iskolapadba, hogy „majd én megmutatom”, hanem mert egyszerűen élveztem.

– Persze hasznát is vettem a tanultaknak, és e profitból ide-oda osztok. Nem csupán a családomnak és a kisebbségi környezetemnek, hanem mindenkinek, aki rászorul, vagy egyáltalán, mert igényli – magyarázza az asszony.

Melinda tizennégy esztendős volt, amikor Józseffel összeházasodtak, cigány szokás szerint. A „hivatalosra” Melinda tizenhét éves koráig várni kellett, de még ekkor is csak külön engedéllyel kelhettek egybe. A romáknál a házasság szent, Kissék máig ekképpen élik közös életüket. Aztán hamarjában jöttek a gyerekek is: a pici Melinda már huszonkilenc, a kicsi Jóska ma huszonöt, Jázmin huszonegy, a legkisebb leányzó, Leona pedig tizenhat éves most. A két legnagyobb csemetéjüktől immáron öt unokájuk is van, négy lányka és egy fiúcska.

– A gyermekeim miatt huszonegy évig voltam háztartásbeli, a nap huszonnégy órájában. Úgy neveltem őket szeretetben, ahogy én szerettem volna gyermeknek lenni. Szorgosnak, dolgosnak, tisztességesnek, okosnak, ügyesnek, talpraesettnek, finomnak és tanultnak. Ebbéli álmom valóra vált, mert minden cselekedeteikért nagyon büszke vagyok rájuk. Mintát mi ketten, az apjukkal szolgáltattunk nekik.

– József évtizedek óta kőműves. Az egyik legkeményebb építőipari munka az övé. Már minden baja van, mindene sérült és fáj, már sok helyen csak az operáció segítene rajta, de ő csak megy, és dolgozik a családjáért – beszél férjéről is az asszony.

Melinda első munkájába azonnal bele is szeretett. Közfoglalkoztatottként szociális munkás volt az ötezer lelket számláló, többségében nehéz körülmények között élő újvárosi városrészben.

– Olyan emberekkel voltam munkakapcsolatban, mint jómagam voltam egykoron. Amikor nekem bizalmat szavazott valaki valamiben, elvégeztem a feladatomat. Meg is köszönték a munkámat, és önbizalmam is lett.

Azoknak az embereknek, akiket sokan lenéznek szegényes környezetükért, ócska, viseletes ruhájukért, állástalanságukért, kell valaki, akik bizalmat és hitet ad nekik.

– Megváltoznak, és a társadalom értékes tagjaivá válnak. Valódi emberekké lesznek – véli az egykori szociális segítő. És aki nemrégiben üzletet nyitott. – Lejárt az a projekt, mely által én karolhattam fel rászorulókat. Bár nagyon szerettem ezt a munkát, nem csüggedtem, hogy vége lett. Elmentem takarítónak. Másfél évig dolgoztam háznál, cégnél, tehenészetben. A lényeg az volt, hogy dolgozzam, pénzt és megélhetést kereshessek a családomnak. Mindeközben elvégeztem egy virágkötészeti tanfolyamot is. Azt tudtam, hogy imádom a természetet, annak minden szépségét. Annyira megtetszett a virágok világa, hogy kerestem egy piciny bérleményt, és a saját virágkötészetemet idén februárban berendeztem a magam ízlése szerint.

– A férjem a napi munkája végeztével ugyan besegített, de általában én gletteltem, én vakoltam, én csiszoltam, én faragtam, én festettem. Nemcsak a helyiséget, hanem annak bútorzatát, dísztárgyait és egyéb kellékeit is. Amely emlékek évekig használatlanul a házunk egyik helyiségében porosodtak, újragondolva, ismét értékessé váltak. A színek a most divatos vintázs, a minták ragasztott, úgynevezett dekupázs stílusban mutatkoznak. Autodidakta módon, az internetről tanultam a dísztárgyművészetet. Ahogy a kis üzletemet csinosítgattam, a fölé magasodó társasház lakói egyre inkább érdeklődtek.

– Bár a járványhelyzet miatt épp az első nyitáskor kellett bezárni a boltot, az újranyitás után, mára sok aranyos törzsvendég jár be. S bár a virágüzlet márciustól júniusig szezonális kereskedelem, ezért hasznot nem hajtottam az elmúlt hónapok alatt, de időközben a műhelyem egy részét átalakítottam gyümölcsárudává. Ez most gyümölcsöző – mosolyodik el a földön mindig két lábon járó Melinda. Akitől bárki tanulhat. Tisztességet, becsületet, szorgalmat. Tanulni és dolgozni akarást. Még ha csak nem is rászoruló, de igénye van rá…