Hullámvölgyek után jött a siker a tiszabői fiataloknak

– Meséljenek a családjukról! Honnan jöttek, milyen körülmények között nőttek fel?

Mányi Zsolt: – Tiszabői vagyok, itt jártam általános iskolába. Ezután egy nagyon jó gimnáziumba kerültem Törökszentmiklósra, a Bercsényi Miklós Katolikus Gimnázium és Kollégiumba. Négyen vagyunk testvérek. A húgom varrónői szakmát tanult, de irodai asszisztensként dolgozik. A nővéremnek érettségije van. Van még egy kicsi, négyéves húgom is. Szüleimnek a nyolc általános a legmagasabb iskolai végzettségük, ezért nagyon nehéz munkát találniuk, úgyhogy egy kicsit nehézkesen élünk. A tanulmányaimban azonban végig támogattak. Volt, hogy ezt csak a szeretetükkel tudták megtenni, de nekem az is nagyon sokat számított. Mivel jól tanultam, ezért középiskolában ösztöndíjat kaptam, ami sokat segített.

Dézsi Márkó: – Tiszagyendáról származom. Nincs testvérem, egyke vagyok. A szüleim elváltak hétéves koromban, viszont megmaradt köztük és köztünk a jó kapcsolat. Édesapám leérettségizett, Túrkevére járt, majd autószerelő lett. Édesanyámnak nyolc általánosa van. Soha nem szerettem rossz tanuló lenni, büszke voltam rá, amikor elismertek. A tiszagyendai általános iskolába jártam, ahol ugyan nem voltam kitűnő, de jól tanultam. Inkább a gimnáziumban ébredtem rá, hogy mennyi mindent elérhetek.

– Mi volt az első gondolatuk a továbbtanulás irányáról?

M. Zs.: – Orvos szeretettem volna lenni, az alapgondolat pedig az volt, hogy ezzel nagyon sok emberen segíthetek. Gondolkodtam, és mai napig gondolkodom azon is, hogy pedagógus legyek, mert megszerettem ezt a szakmát pedagógiai asszisztensként. Végül mentőtisztnek vettek fel, aminek nagyon örülök, de nem jelenti azt, hogy nem kötök ki valamelyik eredeti célomnál.

D. M.: – Mivel rendvédelmi osztályban kezdtem, úgy gondoltam, hogy a Közszolgálati Egyetemre megyek, és tisztnek vagy nyomozónak tanulok tovább. De tizenkettedik osztályos koromban a fizikatanárom biztatására – aki azt mondta, hogy többre vagyok képes – átfordultam az orvosi pálya felé. Az emelt szintű biológia sikerült is ötösre, de a kémia már sok volt, mivel mellette kosárlabdáztam is. Egy darabig a Szolnoki Olajnál edzettem és játszottam, azonban abbahagytam a tanulás miatt. Ugyanis úgy gondoltam, ha ér egy sérülés, és nem tudok felépülni, onnantól már nincs visszaút, akkor már nem kezdhetem el az orvosit.

– Hová jutottak be idén a felvételiben?

M. Zs.: – A Debreceni Egyetem mentőtiszti képzésére. Hatalmas öröm, hogy felvettek. Bármerre sodorjon az élet, mindenképpen szeretnék diplomát szerezni.

D. M.: – A Szegedi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Karára. Mivel az orvoslás kutatási része is vonz, így másodiknak a gyógyszerészeti szakot írtam be. Szeretnék feltalálni valami olyat, amivel nagy eredményt lehet elérni a gyógyításban.

– Hogyan képzelik el magukat tíz év múlva?

M. Zs.: – Igazából el tudnám magam képzelni középiskolai biológiatanárként is, de mentőtisztként is. Mivel a mentőtiszt feladata a csapat koordinálása is, ez is vonzó számomra, ugyanis mindig szerettem szervezni. Korábban több iskolai rendezvényt is lebonyolítottam. Egyelőre viszont úgy tudom elképzelni egy napomat, mint amit a televízióban látok: megy a sziréna, mi sietünk, a helyszínre érve pedig a legjobb tudásommal segítek a bajba jutott embereken.

D. M.: – Itthon, de még inkább külföldön képzelem el magam tíz év múlva, de ez még a lehetőségektől függ. Ha az egyetemi évek alatt lesz olyan, például külföldi cserediákprogram, nagyon szívesen részt vennék benne. Valamilyen nagy projekten dolgozva egy laborban, fehér köpenyben, mikroszkóp előtt képzelném el magam leginkább.

– Mindez család tekintetében?

M. Zs.: – Sok gyereket képzelek el. Szeretem a nagy családot, a hangzavart – a csendet nem. De nagyon fontos, hogy annyi gyermekem legyen, ahányat biztonsággal el tudok tartani, és meg tudjam nekik adni mindazt, amire szükségük van.

D. M.: – Még nem tudom, de az biztos, hogy egy gyereknél többet szeretnék, mert magamon megtapasztaltam, hogy nem jó egykének lenni. Elég unalmas.

– Milyen érzésekkel vágnak neki az egyetemnek?

M. Zs.: – Tele kérdésekkel, várakozással. Van bennem bizonyos félelem is, hiszen nem ismerek ott senkit. Mivel egy nagyon kicsi faluban nőttem fel, tartok a nagyvárostól, szerintem nem lesz egyszerű számomra. Tartok egyrészt az ismeretlentől és az egyetemtől, a tananyagtól is.

D. M.: – Bennem nincs félelem. Sokat voltam már egyedül, de nagyon könnyen barátkozom és alkalmazkodom a társasághoz. Végül is csak tanulni kell ott is...

– Kollégiumban laknak majd?

M. Zs.: – Az egyetem mentő­tisztképzésének a kijelölt campusa Nyíregyházán van, de az ottani kollégium fizetős. Debrecenben a Roma Kollégium ingyenes lenne, csakhogy akkor mindennap oda-vissza kellene utaznom, így egyelőre ez a kérdés még nem dőlt el.

D. M.: – Én kollégiumban lakom majd, szeptember harmadikán költözöm be.

– Az otthoni vagy baráti környezet hogy áll hozzá az önök teljesítményéhez, terveihez?

M. Zs.: – Tiszabőn sokan nem értik, hogy miért küzdök ennyit, de olyanok is bőven vannak, akik örülnek és biztatnak. Az általános iskolai osztálytársaimmal nem nagyon tartom a kapcsolatot, ők nem értenének meg, sajnos sokan a mának élnek. Egy ideig biztos jó ez nekik, de csak egy darabig, és ezt nem látják. Nagyon nehéz átadni a felelősségteljes gondolkodásmódot a gyerekeknek is, de bízom benne, hogy az elért eredményeimmel példát mutatok. Akár mentőtisztként, akár tanárként.

D. M.: – Nálam abszolút pozitívan állnak a fejleményekhez. Mindenki támogat, a barátaim közül többen járnak egyetemre.

– Önöknek van példaképük?

M. Zs.: – A karcagi romatelepről kikerült kutató-biológus, dr. Horváth József. Hasonló a sorsunk, felnézek a munkásságára.

D. M.: – Nekem inkább a sportban van, vagyis volt, az idén januárban elhunyt amerikai kosárlabdázó, Kobe Bryant.

– Egyiküknek sem sikerült elsőre a felvételi. Az elmúlt egy év alatt voltak hullámvölgyek?

M. Zs.: – Eleinte teljesen padlón voltam. Nem tudtam, hogy mihez kezdek majd egy évig otthon. Akkor felhívott a tiszabői iskola igazgatója, Kubicsek Judit, aki egykor osztályfőnököm volt, és megkérdezte, hogy van-e kedvem az iskolában dolgozni. Volt. Nagyon kedvesen fogadtak a kollégák, mindenben segítettek, itt nem éreztem azt, hogy azért, mert cigány vagyok, nem ér semmit a munkám. Közben én is ahhoz a kémiatanárhoz jártam, mint Márkó. Többször éreztem azt, hogy feladom, ez így már túl sok, de a mentorprogramban részt vevő segítők és a szüleim mindig lelket öntöttek belém.

D. M.: – Nekem is borzasztóan nehéz volt, amikor kiderült annak idején, hogy nem sikerült. Éppen bulizni voltam a barátaimmal, sorban kapták az értesítéseket, hogy felvették őket. Én pedig tudtam, hogy nem sikerült. Aztán túlléptem rajta, és munkát vállaltam a kunhegyesi benzinkúton, mint töltőállomás-kezelő. Közel volt, aránylag jól is fizetett. Közben kémiatanárt kerestem, de nagyon nehéz volt találni, mert senki nem akart elvállalni. Szolnokon lett volna, csak nagyon drágán, egy óráért hatezer forintot kért. De Kunhegyesen találtam végül egy nagyon kedves, okos kémiatanárt.

– A kitartásuk mennyit adott az otthoni anyagi háttérhez?

M. Zs.: – Hazaadtam az összes fizetésemet, ugyanis nagy szükség volt rá otthon.

D. M.: – Ami a mentorprogramot illeti, anyagi értelemben egy olyan segítséget kaptunk, hogy az átlagon legyünk, és meg tudjuk venni a tanuláshoz szükséges technikai dolgokat. Azzal, hogy az elmúlt egy évben dolgoztam, ki tudtam fizetni a kémiatanárt, és beszálltam az otthoni számlákba is. Az ételt sokszor megvettem magamnak, ezzel segíteni tudtam otthon.

– Meg tudnák fogalmazni, hogy mi az, ami motiválta és motiválja önöket?

M. Zs.: – Rájöttem, hogy ahhoz, hogy be tudjak menni a boltba venni például egy szép ruhát, nekem kell tenni. Hogy ne nélkülözzek majd, mint a szüleim, tanulnom kell. A példamutatás is fontos, de a szegénység nagyon jó motiváció!

D. M.: – Nehéz megfogalmaznom, hiszen gyerekkorom óta alapból bennem van az igény arra, hogy jól teljesítsek. Nem is tudnék erről máshogy gondolkodni…

Bevált az Út az érettségihez program

A Magyar Nemzeti Bank eddig háromszáznyolcvanmillió forinttal támogatta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Út az érettségihez programját, mellyel a tanulóknak lehetőségük van kitörni eddigi hátrányos helyzetükből, tanulmányi átlaghoz igazított ösztöndíj és szakemberek segítségével. Az oktatás fő fókusza az alapvető pénzügyi-gazdasági ismeretek megszerzése. A diákok sorsát, tanulmányait a program közben, sőt később is folyamatosan figyelemmel kísérik. A fiatalok különböző technikai segítséget is kaptak a digitális oktatáshoz. A tiszabői központban húsz tanuló csatlakozott a programhoz.