Meghallotta a segélykiáltást, menti a villásfarkúakat a szolnoki Ádám

Lenner Ádám a kérészek felkarolásával egy időben elindította a hazánkban honos egyik fecskefaj „oltalom alá helyezését” is: javaslatára nyolc esztendővel ezelőtt Szolnokon bekerült a helyi értéktárba a Boldog Sándor István körúti molnárfecsketelep a természeti környezet kategóriában. A közelmúltban pedig a legjelentősebb videómegosztó portálon megjelent első amatőr ismeretterjesztő kisfilmje, a „Fecskék a ház körül” címmel.

– Ki ne szeretné a fecskéket, ezeket a fejünk fölött csivitelve cikázó parányi lényeket? Nos, nem is gondolnánk, hogy sokan! – ad választ saját kérdésére Ádám, akit első kisfilmje kapcsán kerestünk fel újra.

– Amikor a jászkunsági megyeszékhelyen éltem, a Szeretem Szolnokot! pályázat egyik díjnyerteseként felkértek, hogy a helyi értéktárba ajánljak be természeti kincseket. A beküldött természetfotóimat díjazták, ám tulajdonképpen nagyobb elismerés volt a szakmai grémiumtól a felkérés, hogy állítsak össze egy listát a helyi természeti értékekről, melyek közül néhány akár bekerülhet a közkincstárba.

– Akkor javasoltam a tiszavirágot, a molnárfecsketelepet, a Tisza-parti gesztenyefasort és még jó néhány környezeti elemet. Az első kettő bekerült, a kérész nemrégen már nagyobb szintre is lépett. A fecskék manapság nehezebb helyzetben vannak. Miután lediplomáztam a Szolnoki Főiskola tájgazdálkodási mérnöki, majd a Debreceni Egyetem természetvédelmi mérnöki szakán, nem sokkal később munkatársa lettem a Tiszatáj Közalapítványnak, mely feladatokkal együtt otthont is kaptam a Kesznyéteni Tájvédelmi Körzet szamárháti tanyáján.

– Ez egy bioszféra-rezervátum, ahol a párommal és munkatársaimmal tulajdonképpen együtt élünk a természettel, a térség flórájával, faunájával. A szamárháti tanyát nagyon megkedveltem én is, a bivalyaim is, és néhány éve különösen két fecskefaj, a füsti- és a molnárfecske – mesél kisfilmje előzményeiről is a tájgazdálkodási és természetvédelmi mérnök.

Ádámék immáron hetedik éve gyűrűzik és regisztrálják az istállókba és színekbe, illetve a tanyaépületek ereszei alá, zegzugaiba fészkelt fecskepopulációt.

– Eleinte mintegy nyolcvan füsti- és vagy negyven molnárpárt írtunk össze, és bár a füsti fajok még valamelyest tartják az állományukat, a molnárok nagy bajba kerültek. Több szempontból is. Éheznek és éhen halnak, mert eltűnnek a táplálkozásukhoz elengedhetetlen fő források, a repülő rovarok. Egyrészt, a szélsőséges időjárás nem kedvez a fennmaradásuknak. Másrészt az ember megváltoztatta a környezetét, mely által a természetes zöldterületeket felváltotta szilárd burkolatú utakkal, díszköves parkokkal.

– Emberi döntés az is, hogy szinte megszűnt a háztáji állattartás is, mellyel ugyancsak lecsökkent a szúnyog-, a légy-, az aprólepke- és egyéb repülő rovarállomány. Az sem volt észszerű, amikor a madárinfluenza idején sorra verték le a házak faláról a fészkeket. Tulajdonképpen ennek a barbárságnak esett áldozatául a Boldog Sándor István körúti molnárfecsketelep is, ahol manapság már csak néhány egyed kóricál nyár közepe táján. Szomorú… – emlékeztet az egykor szebb és mozgalmasabb napokat megélő körúti fecsketáncokra Ádám.

Aki sorolja tovább „molnáraink” agóniáját.

– A hat-hét évvel ezelőtti, kezdetben mindössze öt párt számláló szamárháti fecskefarmunk tavaly nyárra százegyedes molnár- és négyszáz­egyedes füstipopulációt számlált. Az egyik nap megdöbbenve tapasztaltuk, hogy vagy negyven fészek megsemmisült, a fiókák eltűntek. Először a fecskepelenkákat fürkésző macskákra gyanakodtunk, de nem ők voltak a tettesek. Az emberi környezethez alkalmazkodó szarkák voltak a bűnösök, akik néhány nap alatt feltörték a sárfészkeket és elhordták a fiókákat. Tennünk kellett valamit!

– Fogtuk a slagot, fellocsoltunk egy jókora területet, melyet előtte felásva felforgattunk. Négyféle egyedi műfészket gyártottunk le, sötét szürkére, illetve fehérre festett kerámiából, valamint gipszből. A füstiknek felülről hagytunk öblösebb bejáratot, a molnároknak kisebb vájatút. Kettes-hármas „lépcsőházanként” felszereltük őket az épület sarkaiba, és vártunk. És lám! Néhány nap után megkezdődött a cirkálás. A fehér gipszöntvények tetszettek meg nekik a legjobban. Besarazták, belül kibélelték, majd befészkelték magukat, és megkezdődött a költés időszaka. Mivel a száradt sárnál keményebb volt a gipszfészek, így a szarkák sem tudták feltörni az odúkat – magyarázza szamárháti fecskementő programjuk lényegét a megszállott természetszerető és -védő szakember.

Beszélgetésünk végén Ádám elmesél még egy mentőakciót, ami szintén arra bizonyíték, hogy míg az ember tehet a környezete kihalásáért, úgy az ember tehet a megmentéséért is.

– A szamárháti tanya fecskeállományát több éve gyűrűzi az ugyancsak természetimádó Petrilla család, Enikő és Attila. Több évvel ezelőtt egy elárvult kis fecskefiókát hoztak hozzám, mondván, próbáljuk meg, a nálam fészkelő felnőtt fecskepárok közül az egyik adoptálja-e? A kísérlet sikerült, a kis fióka a mostohatestvéreivel együtt felcseperedett, majd elrepült Afrikába. Meglepetésünkre a jövő évben ide jött vissza, és épített magának régi otthona mellé egy újat, a sajátját…

Huszonhét perces kisfilmje akár tananyag is lehetne az iskolában

A szakemberek már évek óta figyelmeztetik a lakosságot a fecskepopuláció drasztikus csökkenésére. Jelenleg a becslések alapján már kétmillió fecske hiányzik az országból. Ezzel párhuzamosan, az állomány megfogyatkozása miatt a madarak táplálékául szolgáló kártevők száma viszont jelentősen növekedett. Sajnos sokan verik le a fészkeket a házfalakról, jelentősen megnehezítve így a madarak szaporodását.

Magyarországon több fecskeféle is él, ezek között a füstifecske, a molnárfecske és a partifecske a legismertebbek. A kutatások alapján mindhárom fokozatosan tűnik el az országból. Néhány évtizeddel ezelőtt azonban még teljesen más volt a helyzet. Mivel a következő generációkat meg lehet tanítani arra, hogyan óvhatják meg a saját környezetüket, Ádám fecskékről szóló, huszonhét perces kisfilmje akár oktatófilm is lehetne – rendhagyó osztályfőnöki órákon.