Díszpolgári címmel ismerték el a berényi fotográfus eddigi munkásságát

– Milyen érzések kavarognak önben az elismeréssel kapcsolatban?

– Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy felterjesztettek a díszpolgári címre, de természetesen örömmel fogadtam. Az elmúlt évtizedekben több szakmai és közösségi tevékenységemért végzett kitüntetést kaptam, de

számomra a legértékesebb szülővárosom elismerése.

Nagy megtiszteltetés volt korábban a Pro Urbe Jászberény díj, és most a díszpolgári cím is.

– Hatvan évvel ezelőtt kezdte el a szakmát tanulni. Mi vonzotta erre a pályára?

– Nem voltam kiváló tanuló a gimnáziumban, és nem is akartam továbbtanulni. Olyan szakmát szerettem volna, ami érettségihez kötött. A hatvanas években a Műszerész Ktsz.-nél három szakma közül lehetett választani: mechanikai műszerész, fogtechnikus vagy fényképész. Mivel már általános iskolás korom óta foglalkoztam fotózással, és szerettem volna mélyebben megismerni a szakma rejtelmeit, ezért azt választottam. 1963-ban fényképész szakvizsgát tettem. Jászberényben mindig aktív fotós, filmes közösség működött, melybe bekapcsolódtam, tíz évig voltam a helyi film- és fotóklub vezetője. Időközben a szövetkezetnél változás történt, és megalakult a Szolnok Megyei Fényképész Szövetkezet. A katonai szolgálat teljesítése után már ehhez a szövetkezethez jöttem vissza, ahol először a műteremben és a laborban dolgoztam, majd 1970-től önállóan vittem a riporterrészleget. Önszorgalomból ekkor már elkezdtem színes fotókkal is foglalkozni. A kollégáim leintettek, azt mondták, hogy túl korai még ez. Én azonban másként láttam, és két éven belül be is jött a számításom. Színes fotózással akkoriban a megyében Szolnokon, Mezőtúron és Jászberényben foglalkoztak. Miután a szövetkezetnél történt változások miatt 1982-ben felmondtam, önállósítottam magam.

A családi házban alakítottam ki a műtermet, az üzletet, ahol ma is dolgozom.

– Gondolom, hogy az önállósodásnak voltak kockázatai. Milyen megrendeléseket kapott?

– Riport-, reklám-, portré- és eseményfotózással foglalkoztam. Természetesen felmértem korábbi megrendelőim igényeit, akik később is biztosítottak számomra munkát. Helyi cégeknek, vállalatoknak dolgoztam, többek között a Lehel Hűtőgépgyárnak, az Aprítógépgyárnak és a Cipőipari Vállalatnak. A város eseményeit 1965-től optikán keresztül láttam. Emlékezetes volt, amikor 1969-ben egy napon volt a nagyáruház, a szolgáltató ház és az autószerviz átadása. De maradandó élmény volt Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád jászberényi látogatása is, ahol szigorú biztonsági intézkedések mellett fotózhattunk. Több mint kétezer esküvőn, lakodalomban fényképeztem. Nagyon fontos a szakmai odafigyelés és felkészülés, a rendezvényről előre tájékozódni kell. A tanulóimnak is azt tanítottam, hogy a fotós szolid szemlélője legyen az eseménynek, ne pedig a főszereplője.

– Az analóg gépek világában kezdett el dolgozni, amikor még filmtekercsekre fotóztak. Hogyan élte meg a digitális korszak változásait?

– Tanulóként még üveglemezre is fényképeztünk, a fotót pedig sötétkamrában hívtuk elő. Nagyon nehezen éltem meg a digitális technika fejlődését. Megjelenését a szakmában hitetlenkedve fogadtuk, de gyorsan váltani kellett, mert a piac ezt kívánta. Annak idején a laborban a saját tudásunkkal és kreativitásunkkal avatkozhattunk bele a fényképkészítésbe.

A különböző számítógépes programok térhódításával az emberi kreativitás egyre inkább feleslegessé vált – az összes régi technikával, kidolgozóhálózattal együtt.

A digitális eszközökkel olyan mértékben bele lehet avatkozni a képalkotásba, hogy szakmai körökben kezdetben úgy jellemezték, a digitális kép az a fotó, ami nem biztos, hogy igaz. A digitalizációval sok hagyományos fotózást folytató vállalkozás megszűnt, mert nem tudták felvenni a versenyt. A technikai fejlődéssel rengeteget változott a szakma. Ha egy kiadványon dolgozom, ma már nem azt mondják, hogy adjam oda a képeket, hanem a pendrive-ot kérik. Régen az Új Néplapnak is fotóztam. Emlékszem, amikor egyik alkalommal Nagy Zsolt fotóriporter kollégám felhívott telefonon, és megkért, hogy menjek már ki a jászberényi majálisra fotózni.

Bizony akkor még nem volt digitális technika, a filmtekercset menetrend szerinti buszjárattal küldtük be a szolnoki szerkesztőségbe.

– Műtermébe lépve egy régi világ kapuja tárult fel előttem. Berendezései és eszközei, az üzletben kiállított antik fényképezőgépek mind a szakma hagyományait őrzik.

– Valóban így van, minden gépnek története van. Gyűjteményem legrégebbi gépe több mint százéves, megjárta az első világháborút. Egy jászapáti fiatalemberé volt, aki az olasz fronton készített vele fényképeket. Érdekes az 1936-os kiadású harmonika kihúzható gép, melynek még a számláját is megkaptam, hatszázötven pengőbe került. Ez akkoriban körülbelül háromhavi fizetésnek felelt meg. Az egyik legtöbbre becsült számomra az utolsó békeévben, 1938-ban gyártott Rolleiflex antik fényképezőgép. Ezt a típust használták a világ híres fotóriporterei is annak idején.

– Hogyan fogalmazná meg szakmai hitvallását?

- Fényképezni annyi, mint meglátni a témában, a jelen pillanatában rejlő szépséget, megörökíteni és megmutatni azt másoknak. Ehhez a csodálatos hivatáshoz szeretni, ismerni kell az embereket. Egy portréról ugyanis az ember egész életét le lehet olvasni. Megjelenik rajta a boldogság, a szomorúság, az öröm és az élettel vívott harc is.

–Nyugdíjasként is aktív életet él.

- Úgy gondolom, hogy a nyugdíjazás az egy munkajogi állapot, nem azt jelenti, hogy végleg tegyük le a lantot. Amíg az egészségem engedi és önállóan el tudom végezni a feladataimat, addig folytatom, mert a fényképezés nekem az életet jelenti…