Ahol a kapálás az udvari szolárium, de egy stadion sokat lökne a falun – íme, Kungyalu

A települést a térképen is nagyon kell keresni, hogy ráakadjon az ember. Annyira piciny és – a helyiek szerint – jelentéktelen, hogy ide még a madarak is csak pihenni járnak, itt lakni nekik is túl unalmas. Tény, gólyafészek tényleg egy darab sincsen a faluban. Ellenben van egy vegyeskereskedés, ahol zajlik az élet.

Amolyan... kungyalui módon.

– Jó napot! – rikkantjuk el magunkat, amikor belépünk a hiánygazdálkodás korát idéző üzletbe. A pult alól bukkan fel egy fej, nyilván ő lehet a „boltos Julcsi” – ahogy emlegetik a faluban.

– Én vagyok – bólint bizalmatlanul Palatinus Jánosné, majd kicsit megenyhül, amikor eláruljuk, honnan érkeztünk.

– A faluról írnának? Nem lesz könnyű dolguk, legutoljára Berkes Imre tanár bácsi idejében történt itt valami, évekkel ezelőtt – legyint egy nagyot, már csak a körülöttünk szálldosó őszi legyek miatt is.

– Nézzék már..., de szemtelenek!

Julcsi mindenről tud, mindenkit ismer. A bolt is úgy van kialakítva, hogy az pletykálkodásra tökéletesen alkalmas legyen – rögtön a bejáratnál két pad bírja maradásra a betérőket. Egy vásárlás itt nem is két perc! Ha más nincs is az itt élő embereknek, de idejük az van!

– Egészen más Kungyaluban az élet, mint másfelé. Mi itt mindent magunk intézünk. Itt van például a fodrász. Férfiak borbélyra nem költenek, mindenki maga nyírja a haját. Ha meg nem boldogul egymaga, átmegy a szomszédba egy kis segítségért.

– Női fodrász sincs a faluban, havonta pár napra átjön Kunszentmártonból egy asszonka, ő teszi rendbe a hajunkat – magyarázza Julcsi a helyi „rendet”.

Mikor megkérdezzük, van-e kozmetikus helyben, felnevet. Már csak a humor kedvéért megyünk végig a listán: szolárium...?

„Ja, kint a kertben, kapálás közben!”

Kiderül, a faluban még dohánybolt sem működik. A helyiek „kifigyelik”, ki, mikor megy Kunszentre kocsival vagy busszal, aztán tőle rendelik meg a cigarettát.

A gyógyszerrel ugyanez a helyzet. Az éppen aktuális „ügyintéző” lakost a helyiek egy hosszú listával engedik útnak, aztán délután úgy várják, mint a Messiást.

Időközben megérkezik otthonkájában egy másik Palatinus, csak ő Józsefné. Ica néninek azonnal hozzáfűznivalója is van mindehhez.

– Reggel háromnegyed hétkor indul be a busz Kunszentre, oszt’ fél kilencre ér vissza. Ez a bevásárlójáratunk. Igyekezni kell, hogy az ember mindent el tudjon ám intézni ennyi idő alatt! – emeli fel mutatóujját, majd ő is csap egyet a légy felé.

– Meg a posta! – teszi hozzá rejtélyesen, majd kivárva a hatásszünetet, megmagyarázza, mire gondol.

– Most, egy hónapja jött szokásba, hogy a posta csak nyolctól tízig van nyitva, aztán ugyanaz a postás kerékpárra pattan és kiviszi a leveleket.

– Sokszor csak odaadja a címzett utcájában élő első lakónak, ő továbbítja a küldeményeket – meséli, majd az asszonyok hozzáfűzik kajánul, hogy a postásfiú nagyon takaros!

A mindösszesen 270 fős településen sokkal több a nő, persze, hogy minden férfira különösen odafigyelnek!

– Kár, hogy a mi utcánkban szinte csak özvegyasszonyok élnek. Nem lehet dicsekedni azzal, hogy jól meglennénk egymással. Ahogy öregszünk, egyre irigyebbek vagyunk – a szóban külön megnyomja az i hangot, mindenki így mondja itt. Gyorsan hozzászokik a fülünk.

Ica nénit megkérdezzük, mi tetszik neki Kungyaluban leginkább. A postásfiún kívül.

– Vót’ egy kis ünnepség augusztus huszadikán. Az jó volt. Mondjuk. Más egyebet nem tudok említeni.

Szinte végszóra kerekezik a bolthoz Perjési László, aki születése óta él Kungyaluban. Azt mondja, akkor volt szép az élet, mikor még ezren éltek itt! Talán el se hisszük, de a nyolcvanas években itt pezsgett az élet. Ma meg? Csak a csendesség van.

Elkezdjük faggatni Lászlót, mi is az, ami konkrétan hiányzik az itt élőknek.

„Egy stadion sokat lökne a falun!”

– vélekedik a férfi, majd a mellettünk lévő néptelen focipályán már el is kezdi tervezni, hol lenne az öltöző, meg a bejárat. Akkor biztosan újra két focicsapata lenne Gyalunak, nem úgy, mint most, hogy egy sincs.

Amúgy pedig Laci az aranykorban hátvéd volt, ezt nem feledi megemlíteni. Miután megszűnt a focicsapat, beállt polgárőrnek.

– Nem mintha bármi is történne nap mint nap errefelé! A legnagyobb esemény a családi veszekedés – bólogat beszélgetőtársunk, majd rápillant telefonjára, hátha kivételesen éppen most jeleznek neki a kunszenti rendőrségről, hogy akció van. Nincsen.

Fejlesztés ellenben igenis van a faluban! A főút mellett egy férfi lapátol magányosan, mellette tervrajzot forgat a kollégája.

– Buszmegálló lesz! – árulja el a kunszenti Pintér László.

– Fedett! – fűzi hozzá nyomatékkal, nehogy azt higgyük, hogy csak amolyan mezei buszváró jár az itt élőknek.

Dehogy! Tessék kapaszkodni: lambériás lesz az oldala az építménynek!

Az elmúlt időszakban a kungyaluiak kaptak a temetőbe közvilágítást, vezetékes vizet, sőt, a ravatalozó előtetejét is megnagyobbították. A járdákat is kijavították, szóval, igenis, zajlik az élet a faluban.

És hogy ideköltözne-e László?

– Azt azért nem! Bár a lakások borzasztó olcsók...

Találomra csöngetünk be egy házhoz, mosolygós asszony nyit kaput.

– Palatinusné vagyok – mutatkozik be.

Már nem is csodálkozunk... Magdival a falu jövőjéről beszélgetünk, szerinte a turizmussal lehetne megmenteni az egyre fogyó Kungyalut.

– Nemrégen ideköltözött Pestről egy festőművész. Igaz, előtte még nem hallottunk róla, de ki tudja, hátha éppen ő képes lesz felvirágoztatni a települést! Nyitnánk neki kiállítótermet, aztán csak úgy jönnének ide az emberek, meg épülnének a házak!

„Az lenne a szép!”

Joó Zsuzsa