Szemkápráztató mennyiségű régi tárgyat gyűjtött össze Lajos, de a legkedvesebbek a dédszülők fotói

Pásztor­botok, népviseletek, régi bútorok, tizenkilencedik századi­ szentképek – szemkápráz­tató mennyiségű és szépségű­ tárggyal van tele Molnár ­Lajos saját kis múzeuma. ­Huszonöt éve kezdte gyűjteni a régiségeket, a legelső ­darabok nagyszüleitől maradtak rá.

– A pásztorélet érdekel leginkább, a családunkban ugyanis a nagybátyám valaha ezzel foglalkozott – ­mesél a kezdetekről Lajos, akinek ez csak a hobbija, főállásban egy törökszentmiklósi mezőgazdasági vállalatnál dolgozik.

– Annak idején megfogtak a régi családi fotók, később a kisebb használati tárgyak, régi csengők, kolompok, bicskatartók, botok is hozzám kerültek.

– Azután­, amikor már jártam az országot és valami megtetszett, akkor bekerült a gyűjteményembe. ­Lehet, hogy furán hangzik, de én csak gyűjtöm, nem kereskedek ezekkel a tárgyakkal.

– Eddig már háromezer-háromezerkétszáz van, főleg a tizenkilencedik századból való relikviák, kiskanalak, bibliák, szent képek, korpuszok – sorolja.

Van olyan tárgy is, melyre a gyűjtő több évet is várt, de úgy gondolja, megérte.

– Tiszaburán lakott egy nagynéném, akinél fiatalabb koromban gyakran vendégeskedtem, nyaraltam. Még két éve is rendszeresen jártam hozzá, sajnos ma már nem él.

– Az ő környezetében éltek idős emberek, sokat beszélgettem velük is. Amikor kiderült, hogy mivel foglalkozom, nagyon sok dolgot kaptam tőlük. Vannak olyan tárgyak, melyekre négy, öt, de akár nyolc évet is vártam.

– Ezek között van szentkép, de az 1800-as évekből származó porcelán falióra is. Nem akartam máshol beszerezni, inkább kivártam, ameddig szólnak, hogy vihetem. Kétszer soha nem kértem, ezt megtanultam az évek alatt.

– Egyszer megkérdeztem, hogy ha már nem kötődik az adott tárgyhoz vagy nincs rá szüksége, nem lehetne-e, hogy ideadja. Lehet hogy évek múlva szólt, de szólt… és én azonnal érte mentem – idézi fel a gyűjtés körülményeit.

Lajos három év alatt építette­ meg udvarán a régi típusú ­parasztházat, hivatalosan megterveztette és saját kezűleg húzta fel. Azóta már látogatói is voltak, akik ismerősökön keresztül hallottak a páratlan gyűjteményről.

Ő is utazik, leginkább a Hortobágyra, ahol pusztai emberekkel találkozik, hogy még inkább megismerhesse a pásztoréletet.

A dédszülők régi fotói a legkedvesebbek

A nagyszüleimtől sokat hallgattam a történetüket. Dédapám harcolt az első világháborúban, azt túlélte. Ám 1919-ben, amikor a románok lerohanták az országot, éppen Fegyvernek mellett aratott.

A románok nagy mészárlást rendeztek. Őt is megölték… A róluk készült­ fotók végigkísérték az életemet. Nyáron albumot ­készítettem körülbelül kétszáz régi fotóból, melyet egyszer majd a fiaimnak szánok.

A kisebbik nyolc-, a ­nagyobbik tizennyolc éves. Jelenleg még a tanulás köti le őket, de bízom benne, hogy egyszer nekik is olyan fontos lesz a családi múlt, mint számomra, és tovább viszik hagyományainkat – ­reménykedik Molnár Lajos.

Molnár-Révész Erika