Régen a kofák is hajón jártak a piacra

– A hatvanas években még nagyon dívott a hajózás a Dunán és a Tiszán, állandóan toborozták a hajósokat – kezdi történetét Szolnoki István, aki kollégájával együtt egy jelenleg sétahajóként szolgáló ötvenszemélyes vízibusszal járja a folyót. A folyamőrség sorkatonai mundérját cserélte fel a polgári hajózás tetszetős egyenruhájával.

Évtizedekkel ezelőtt még úgy keresték nálunk a hajósokat, hogy akár a sorkatonai szolgálatot is elengedték érte. Szolnoki István amikor behajózott, a DETERT-hez, tengeri hajóra került, de még első útján, Ukrajnában visszairányították a Dunára.

Utóbb kiderült apja egykori csendőri szolgálata, és hajósként disszidált közeli rokona miatt vált bizalmatlanná iránta a hatalom. Innen kezdve évtizedekig a Dunán és a Tiszán szolgált, egészen a hazai hajózás felszámolásáig.

– Egy darabig az Al-Dunán is jártam, utána egy időre áttettek a Tiszára. A Juhász Gyula nevű hajóra. Tokajba jártunk kőért, meg a Bodrogon lehozott sóderért. Később egy önjáró uszályon hordtuk Szolnokra a sódert, amit még kézzel raktak ki a kikötőben.

Következő hajója említésekor derül ki, hogy van közös ismerősünk is, a különös sorsú Délibáb, amivel félig elsüllyedve egykor mi is találkoztunk Kiskörénél. Közösen összerakva a hajó történetét, nem mindennapi história kerekedik ki belőle. A hajóregiszter szerint a Délibábot, korábbi nevén Megyert Bratislavát 1934-ben építették az akkori Csehszlovákiában. 1938-ban került magyar tulajdonba, 1944 őszén süllyesztették el a németek Kisköre alatt.

A háború után kiemelt hajó sokáig járt a Balatonon, majd a Tiszán, végül magánkézbe került. Emberi mulasztás miatt süllyedt el újra a Tiszán, a sors különös tréfájaként nem messze attól a helytől, ahol a háborúban egyszer már elérte a végzete. Szolnoki István általában akkor hajózott a Tiszán, amikor itteni születésű, a Tiszát is jól ismerő hajósként egy-egy időre áthívták a Dunáról.

– Szerettem a Tiszát járni, bár mindig koszosabb volt a fedélzet az itteni homokos víztől, mint a Dunán. 74-ben még rakodtam búzát a Tárháznál, akkoriban az 1300-as uszállyal jó vízállásnál egyszerre kilencszáz vagon búzát rakodtunk be, azzal átmentünk a Dunára, fel egészen Regensburgig. De hordtunk pelletet Csataszögről, meg sok minden mást is.

Véleménye szerint a komoly tiszai hajózás körülbelül 79–80-ban ért véget. Utána még a rendszerváltásig úgy-ahogy működött a dolog, de mára már nyoma sincsen.

– Sajnos, ugyanez a helyzet a Dunán is, ott sem találni már egyetlen komoly kikötőt sem – mondja sajnálattal a hajós, akinek egyik legveszélyesebb élménye egyébként a Dunához kötődik.

– Egy ízben akkor mentünk a Dunán Vukovárra, amikor a délszláv háborúban berobbantották az újvidéki hidat. Ott rekedtünk, s végül úgy szállítottak bennünket haza.

Szolnoki István most harmadik éve újra a Tiszán dolgozik, a Szolnokra telepített sétahajóval járja nyaranta a folyót. A megyeszékhelyen egyébként nem csak a hajósgazdák Szapáry úton állt házai közül megmaradt egyetlen épület őrzi a hajós múlt emlékét, Szolnoki Istvánon kívül is jó páran élnek a városban, akiknek egykor a folyó adta a kenyeret.

Lipták Sándor is hajós volt egykor, s bár főleg a Dunán járt, de akadnak itteni emlékei is.

– 1967-ben dunai hajós voltam és a Mahart Telelőparancsnokságon tanultam hajósiskolán. Mint szolnoki, természetesen ismerem a Tiszát is. Május egyik szombat kora délelőttjén a Telelőparancsnokság személyzeti tisztje, Pomozi úr sürgős hívására jelentkeztünk nála, Mezey matrózjelölt társammal. Ő elmondta, hogy távmondat érkezett, ami szerint Tiszaroffnál a Tahi leszakadt a sójáról és amint a nehézbúvár megérkezik, azonnal indulnunk kell menteni.

– Csepel teherautóval a szükséges felszerelésekkel indultunk Szolnokon át a helyszínre, ahol beöltöztettük a nehézbúvárt, készre telepítettük a szükséges biztonsági és egyéb eszközöket, majd a feladat végeztével leszereltük a nehézbúvár „öltözékét” és még aznap este indultunk vissza a Népszigetre.

– Bizonyára sokan élnek még a városban hasonló emlékekkel, hisz csupán szűk emberöltővel ezelőtt ért véget nálunk az évszázadokig virágzó vízi élet.

Az egykori fotók, leírások, mára már végleg eltávozott egykori hajósok emlékei mindenesetre a mai, remélhetőleg szomorú állapotnál jóval nyüzsgőbb egykori tiszai világ emlékét örökítették ránk, aminek talán reménykedhetünk a jövőbeni feltámadásban.

A történelem egyébként feljegyzett néhány érdekességet a folyami hajózás krónikáiba a mi térségünkből is. A Tiszán a második világháború végét követő évekig sok fából készült teherhajó is szállította a terményeket, építőanyagokat.

Néhány éve a Szolnok és Tószeg között a háború után elsüllyedt, tetőcserepet szállító fahajó maradványai mellett az alacsony vízállás miatt egyszerre két fából épült régi, úgynevezett bőgőshajó maradványait is lehetett látni a belvárosi nagytemplomnál levő folyószakaszon. A rájuk omlott partszakasz miatt csak az orruk, illetve a faruk látszott a sekély vízben, így kiemelésükre nincs semmi remény, ezt a hajótípust örökre elnyelte a múlt.

Hadihajók is szelték egykor a folyón a habokat

Magyarországon Szent István óta létezik folyami haderő, de az első írásos források csupán a török időkből szólnak Szolnokon állomásozó hadihajókról. A szolnoki vár építésekor három naszádos vajda védte az embereivel a Tisza vonalát, s egyúttal I. Ferdinánd király építtetett ide ötven bárkát is. Szolnokon a vár elestekor 20 sajka szolgált kevés, 30 naszádossal. Egy sajkán akkor egy vajda, egy szolga, három tizedes és 25 naszádos szolgált. A török után hosszú ideig nincs szó tiszai hadihajókról, ekkor folyóvédelem főleg a déli határszélen volt. A szolnoki kötődésű Petneházy Zalán folyamőr törzskapitány közlése szerint majd csak 1919-ben volt itt vízi harc, amikor egy, a Zagyva torkolatában kikötött fegyveres motorcsónak lőtte a románokat, amit ők sem hagytak viszonzás nélkül. A román ágyúzás elég nagy kárt tett a városban. A két háború között időnként folyamőrség is állomásozott a városban, a vízművek melletti egykori laktanyájuk ma lakóházként szolgál.

Szathmáry István