A katonák meztelenül, rémülten, ordítva rohantak a városba

A vasúti csomópont a legnagyobb pusztítást az 1944. június 2-dikai bombázás során szenvedte el. Az egykori beszámolók szerint ilyen képet mutatott a városrész: „...A pályaudvaron a vasúti kocsik ezrei mentek tönkre, melyeket egymás tetejébe, súlyos kerekeit pedig két-három utca távolságnyira, sőt, az állomástól mintegy 500 méterre lévő Gólyáig dobta el a robbanás hatalmas ereje. Mintha valami ördögi erő szántotta volna fel a területet, úgy tűntek el az utak és házsorok a MÁV lakótelepen, a Liget utcán és a Kisgyepen...” — szólt a korabeli híradás.

Magó Károly zászlós, a Szolnoki Repüléstörténeti Múzeum munkatársa számos egyéb hadtörténeti kutatása mellett a szolnoki bombázásról is hiteles információkat szerzett be. Szemtanúkat keresett fel, s lejegyezte a visszaemlékezéseiket. Ebből állítottunk össze egy szemelvényre valót. A II. világháború alatt, 1944. június 2-án először angol-amerikai gépek (Liberator, Flying Fortress), majd még abban az évben oroszok (Il-2, Po-2), december 17-én pedig még német gépek (Ju-88, He-111) is bombázták a várost. Ezekre az eseményekre emlékezve olvashatunk néhány történetet abból az időszakból, amikor csak egy térkép, egy apró célpont volt Szolnok a támadó gépek számára.

1944. június 2.
Ulviczki Béla: — 1944-ben 14 éves voltam, és nyári munkán voltam a vasútnál. Újszászról jártunk be minden nap a szolnoki állomásra, mert a talpfák közül szedtük ki a füvet. Ekkor már számítani lehetett arra, hogy bombázni fogják a várost, ezért megvoltak az előírt teendők a légiriadó esetére. Június 2-án elrendelték a riadót, akkoriban humorosan úgy mondták, hogy „Bácska, Baja, irány a tanya!” Ilyenkor menekülni kellett az állomásról, de két barátommal úgy döntöttünk, hogy maradunk, és elbújtunk a fűtőház környékén. A bombázás előtt az egyik vasutas megtalált minket, és hangos káromkodás közben felzavart minket az egyik mozdony szerkocsijára. Felültünk a szénkupac tetejére, és kivittek minket Újszász felé. A fasor mellett hanyatt feküdtünk és néztük a bombázókat. Láttam, ahogy kinyílnak a hasán az ajtók, majd kiestek a bombák, melyek először imbolyogtak a levegőben, majd orral lefelé zuhantak a föld felé. Elkezdtük számolni, hogy egy gép hány darab bombát dob le. Miután elvonultak a bombázók visszavittek az állomásra. Láttam, hogy az a rész ahol elbújtunk telitalálatot kapott, teljesen eltűnt minden, csak egy nagy kráter volt a helyén.

Németh Ferenc: — A bombázások idején én még nem éltem, de édesapámtól, és idősebb kollégáimtól sok olyan történetet hallottam, melyeket soha sem fogok elfelejteni. A következőket mesélték nekem: A környező falvakból lehetett látni Szolnok fölé repülő bombázókat. Egyes gépek a környéken dobták le az üzemanyagtartályokat. A város teljesen le volt rombolva a vasút környékén az első támadás után. A temetőben zsidó munkaszolgálatosokkal ásatták meg a gödröket, és ők tették a koporsókba a magyar halottakat is. Az a munkaszolgálatos, aki a csonkolt holttestekhez az iszonyattól képtelen volt hozzáérni, és nem akart részt venni a halottak szállításában, azt az őrök alaposan megverték. A bombázás során meghalt német katonák szállítását és a katonai temetést a német hadsereg intézte. A vasútállomáson két magas rangú német tiszt is meghalt. A koporsójukat felravatalozták, letakarták náci zászlóval, és a búcsúztató után autóval kivitték a repülőtérre, ahonnan repülővel vitték Berlinbe. A németek katonáknak ünnepélyes temetést rendeztek, bajtársaik díszsortűzzel búcsúztatták a támadás áldozatait.

Tóth Béla: — Június 1-ről 2-re virradó éjjel zavaró repülés miatt riadó volt Szolnokon. Talán csak egy gép körözött a város felett, úgy éjféltájban. Szokás szerint lementünk az óvóhelyre, én a Bálvány utcai Bajusz féle ház pincéjébe, és hallottuk a repülő hangját. Nyilvánvalóan körözött Szolnok felett és a légvédelmi tüzérség állandóan tüzelt rá, sőt, reflektor is kereste, de eredmény nem volt. Hallottuk a ledobott bombák robbanásának hangját, amelyek a fűtőház környékén, a Rocsatelepen okozott kárt, és talán halálesetet is. A zavarórepülés hajnalban véget ért. Reggel, talán nyolc óra sem volt, amikor repülőgépek érkeztek a délkelet felől erős zúgással, eléggé alacsonyan. Mellettem állt Jovanovics Jován, magyarul Jánosi János, ki a Titó hadseregben repülős tiszt volt, így szólalt meg: „Hű, ezek bombázni fognak!” Az első hullámban 37 gépet számolt meg, láthatóan újabb 37, és újabb 37 gép tűnt fel. Levonultunk a hivatal udvarában ásott óvóhelyre, és alig egy perc múlva a bombák robbanása, és a légoltalmi pince mozgása érzékeltette, hogy körülöttünk záporozik a bomba. A bombázás alig múlt el, amikor kijöttünk a bunkerből, és láttuk az állomás felől gomolygó füstöt. Az utcán meztelen német katonák, egy törölközővel, vagy anélkül szaladtak. Az éjjeli zavaró repülés miatt a katonavonatokat csak reggel engedték be az állomásra, így az telítve volt katonavonattal. A katonák egészségügyi fürdőzése közben jött a támadás. A légvédelem egyetlen lövést sem tudott leadni az érkező gépekre, mivel az éjjeli zavarórepüléskor minden muníciót kilőttek, és reggel 8-ig újat nem vételeztek. Sietve rohantam a Bálvány utca felé, hogy megtudakoljam szüleim és a házunk sorsát. A Gólyánál egy vasúti kocsitengely feküdt, a József Attila úti megálló környékén bombatölcsér és kidőlt telefon és villanyoszlopok voltak. Mindenütt por, és lárma. Szerencsére a Bálvány utcai bunker is, és a családom is épségben maradt. Édesapám nem vonult az óvóhelyre, és éppen a katonáknak mutatta azokat a helyeket ahová bomba csapódott, de még nem robbant. Voltak időzített bombák, melyek a támadás után egy-két órával robbantak, de voltak döglött bombák is. A Baross utca vasútállomás közeli része sok kárt szenvedett, a Mátyás Király út sarkán lévő emeletes ház összedőlt. A vasutas kolóniák, a Jósika út, és a Lehel út között szinte eltűntek. Az állomás jelentős része viszont állt, a német barakkok a vágányhoz közeli részen majdnem teljesen elpusztultak. Kint voltam a német áldozatok temetésén a Körösi úti temetőben. Úgy tudtam akkor, hogy 3000 német katona lelte halálát a bombatámadáskor. A nagy gödörben egymáson feküdtek a hullák, a német katonák háromszoros levegőbe lőtt díszsortűzzel búcsúztatták elhunyt harcostársaikat.

Simon Ferencné, Kiss Márta: — 1944-ben öt éves voltam, és az Attila út 28. szám alatt laktunk. Édesapám Kiss István tűzoltó törzsőrmester volt, aki jó kapcsolatot tartott fenn két Szolnokra vezényelt német pilótával. Ők rendszeresen meglátogattak bennünket. Édesapám a bombázások idején folyamatosan az első vonalban volt, mert tüzet oltott, és mentette az embereket. Amikor az emberek menekültek a bombázás elől, ő mindig a közepében volt a bajoknak. Ekkor már a család rádiója éjjel nappal szólt, mert onnan értesülhettünk a légitámadásokról. Éjszakánként ruhában aludtunk, hogy szükség esetén gyorsan le tudjunk vonulni a légópincébe. Június 2-án reggel is megszakították az adást, a merev csendre mindenki odafigyelt, majd hallottuk a felszólítást: „Figyelem, figyelem! Zavaró repülés!” Majd kis idő múlva: „Bácska, Baja! Légiveszély! Légiriadó!” Ezek után felbőgtek a szirénák, és hamarosan jöttek a bombázók. Mi levonultunk az óvóhelyre, mely a kórháznál volt. Ide vitték le a betegeket is, és az ápolónők, akik apácák voltak, végig imádkoztak a bombázás alatt. Amikor véget ért a támadás, óriási füst szállt a vasútállomás környékén. Apám mesélte, hogy szerencsére egy magyar szabadságos vonat a támadás előtt húzott ki az állomáshoz. A Véső út végénél voltak a német barakkok, melyeket eltaláltak a bombák. Sok német katona meztelenül szaladt a város felé a támadás elől, a civil lakosok dobtak rájuk ruhát, vagy takarót. Másnap a kistemplomhoz 2-3 stráfkocsival hordták a halottakat, az egyiken a halottak tetején egy bordó ruhás kislány feküdt. A hullákat nyitott koporsóban helyezték el a templom mögött. Ott volt a sok koporsó, benne a csonkolt hiányos halottakkal. Emlékszem volt olyan is, akinek teljesen ki volt fordulva a belseje, nagyon szörnyű látvány volt. Négy ember kísért egy világosbarna overálos embert, akire azt mondták, hogy angol pilóta, és végig nézették vele az áldozatokat.

Kern Pálné, Tóth Viktória: — 1944. június 2-i reggelen volt a legnagyobb bombatámadás Szolnok ellen. Előző éjszaka is bombáztak, a Béke utca környékét. Én ekkor 16 éves voltam. Reggel 8-kor kezdődött a riadó, és levonultunk a pincébe, ahogy a kötelező oktatásokon tanították. A Bálvány út 8. szám alatti pincében éltem át a bombázást. Ezen a napon volt a fizetés a vasútnál, ezért rengeteg vasutas volt az állomáson, így édesapám, Tóth Miklós, aki főmozdonyvezető volt. Miután elrendelték a riadót, én megéheztem, ezért hazamentem enni. Korábban béke honolt, nem volt bombázás, ezért nem vettük komolyan. Amikor visszaértem az óvóhelyhez, akkor jöttek a bombázók. Az első hullám elvonulása után csend lett, ezért kimerészkedtünk, de ekkor a második hullám ledobott bombái éppen robbantak, ezért a légnyomás visszalökött a pincébe. Vasúti kocsik alkatrészei hullottak az udvarunkra. Az utcánkban három ház pusztult el teljesen, mert telitalálatot kapott. A támadás után elindultunk a város felé, a Gólya környékén találkoztam a bátyámmal, aki nem ismert rám, annyira koszos voltam. Körülbelül egy óra múlva ismét riadó volt, a Sípos Orbán utcai óvóhelyre bújtunk, mert egy felderítő gép lehetett, ami a város fölé repült, még a zúgását is hallottam. A bombázás után a bátyám menyasszonyához költöztünk, a Sípos Orbán utcába, mert a mi házunkhoz túl közel volt a vasút. A bombázás után a halottakat teherautóval vitték a temetőbe. Emlékszem, hogy az egyik teherautón az egymásra fektetett halottak között egy masnis hajú kislány volt. A romok eltakarítása miatt még másnap is hordták a holttesteket. A támadás áldozatait a régi ravatalozótól jobbra rakták le, főleg német katonák, és magyar civilek voltak.

Fügedi-Majzik Zoltán: — 1944. június 2-án volt Szolnok bombázása. Vasutas voltam és egy huszárvonatot vittünk Szolnokig. Hajnalban 4 óra körül Paládicspusztánál álltunk meg. Megkérdeztük, hogy mi végett várunk. Mondták, hogy engedélyre, és ekkor tudtuk meg, hogy megbombázták a fűtőházat. Reggel 8.30-kor az állomást meg a várost is megbombázták. Én a Liget utca 22-ben laktam akkor. Mivel fáradt voltam, hajnalban mélyen elaludtam. Nem hallottam meg a légvédelmi szirénának az első figyelmeztetését, már csak akkor ébredtem fel, amikor hallottam a bombázó gépek morajlását. Alcsi felől tűntek fel a gépek gyönyörű csatasorban állva. Nem tudom mennyi lehetett, eszembe sem jutott, hogy megszámoljam, de nagyon sok gép volt, az ég elsötétült tőlük. Talán három hullám volt, vagy több. Hullámonként volt vagy hatvan-hetven gép. Tudtam, hogy már nem tudok elmenekülni innen. Az állomásra szánták a bombákat, az amerikai bombázó gépek, a Liberátorok, de a mi házunkra és a város vasútállomás melletti részeire is sok-sok bomba esett le. Egy nagy diófa volt a telken. Kis gyerkőcök egy másfél méteres gödröt ástak a diófa alá, abba húzódtam bele. Az első hullám után kinéztem az utcára. Egyforma romhalmaz volt az utca és a házak helyei. Az egész utcát elsöpörte az első hullám. Vissza a gödörbe, mert újra feltűntek a gépek. A legközelebbi bomba olyan közel esett, hogy az általa dobott föld be is temetett. Ha másfél, két méterrel közelebb esik hozzám, akkor meghaltam volna. Alig kaptam levegőt a gödörben, de azért örültem, hogy nem vagyok a szabad ég alatt. Borzalmas volt. A német katonák meztelenül rohantak a város közepe felé a második hullám alatt, két német katona még rám is hasalt. Mivel én a diófa alatt lévő gödörben voltam, még örültem is, hogy védenek a testükkel, nem én sérülök meg, hanem ők. A második hullám után azt gondoltam, hogy ha egy pisztolyom volna rájuk lövöldöznék, a pilótákra. A második hullám után romhalmaz volt minden. Az egész ház, az egész utca. Vasúti vagonok darabjait is bedobta a víztoronyig. Kerékpárral akartam kimenni Nagykörűbe, de az is be volt temetve, mert rádöntötte a falat a robbanás, így gyalog indultam el. Német Gyula bácsihoz bementem. Az Arany János úton lakott Szolnok keleti részén. „Zolikám! Menj a fürdőszobába, fürödj meg. Csupa por és piszok, meg sár vagy!” — mondta. A német katonáknak a vasútállomás közelében volt a fertőtlenítőjük. Éppen többen fürödtek a légitámadás alatt. Ezért történt az, hogy megsebesülve, meztelenül, véresen, ahogy a repeszdarabok érték, ordítva rohantak a város közepe felé. Úgy hallottam talán 5 ezer ember pusztult el a támadáskor. A szüleimhez mentem Nagykörűbe gyalog, nagyon össze voltam törve. Hat óra hosszáig baktattam. Egy hét múlva mondták a rádióban, hogy aki nem jelentkezik önként a vasútnál, azt úgy veszik, mintha önként elhagyta volna a munkahelyét. Én nagyon szerettem a vasutat, ezért jelentkeztem. Akkor kérdezte tőlem a vezérlőtiszt: „Hol volt maga másodikán?” Mondtam: „Hát a Liget út 22-ben!” „Az nem létezik, a Liget utcában mindenki elpusztult!” — nézett rám meghökkenve. „Hát pedig én itt vagyok, mert élek!” — vetettem oda neki nevetve. Egyébként ettől a naptól fogva két születésnapomat is ünnepeljük. Gondoltam arra is a gödörben, hogyan lehet az, hogy nem élem meg a 34. születésnapomat?! De megéltem! (Fügedi-Majzik Zoltán még a 93. születésnapját is megélte. Azt követően, 2003. június 13-án szállt fel az égi vonatára. Visszaemlékezését a család rögzítette videóra).

1944. augusztus 20.
Rédeiné Túróczi Mária: — A szüleim mesélték, hogy a bombázás elérte Rákóczifalvát is. A templomtorony felett ezüstszínű volt az ég, annyi gép bombázott. Sok bomba hullott a Bartók Béla, a Rózsa Ferenc utcákra, ezért sokan meghaltak. A bombázáskor minden ablak betört, a házak falai tele voltak a bombák fémszilánkjaival. Emlékszem, hogy a szüleim házában lévő bútorokban is apró szilánkok voltak, ha végig húztam rajta a kezem, éreztem, hogy milyen élesek. Az a bombázó, amelyik lezuhant a támadáskor, a házunk mögötti földekre esett. Nagyapám, aki ekkor a faluban volt, rohant haza, mert attól tartott, hogy a ház is megsemmisült a családdal együtt.

Kern Pálné, Tóth Viktória: — 1944. augusztus 20-án repülőgépek ismét bombázták a vasútállomást, ekkor a házunk udvarára három kisméretű láncos bomba hullott. A ház nem sérült meg, de kitörtek az ablakok, és kirabolták a környékbeliek a házat. Ez a támadás már nem volt olyan súlyos, mint a június 2-dikai, mert nem volt egybefüggő bombatölcsér.

1944. szeptember 1.
Rédeiné Túróczi Mária: — Édesanyám az ebédet vitte ki a földeken dolgozó férfiaknak. A Bivaly-tó partján, a dűlőúton magányosan sétált, amikor egy repülőgépet vett észre. A repülőgép megfordult és levette a motor hangját, majd zuhanni kezdett. Édesanyám eldobott mindent, átugrott a kanálison és berohant a kukoricaföldre. Rémülten feküdt a földön, és a kukorica közé ültetett tökszárak közé bújt, mert a lövedékek ott porzottak körülötte, de szerencsére nem találták el. Reszketve szaladt haza, alig tudta elmondani, hogy mi is történt. Élete végéig elkísérte az a félelem, amit akkor érzett.

Simon Ferencné, Kiss Márta: — 1944. szeptember elején a kísérő vadászgépek alacsonyra ereszkedtek a ládagyár környékén, ami a mai kórházzal szemben volt. Az óvóhelyről feljövő embereket támadták, mindenki igyekezett menedéket keresni. Az emberek a fák közé bújtak. Láttam, ahogy velem szemben jön a gép, majd tüzelt, de a bátyám a fedezékbe rántott. Többször lecsaptak, mert szabadon repkedhettek. Szeptember végén édesapám parancsot kapott, hogy a város mentőkocsijával mentse nyugatra a város vezetőit. Ezek után kaptunk egy stráfkocsit, mellyel elköltöztünk a városból a Nógrád megyei Bokor községbe. Amikor visszatértünk Szolnokra, romos volt a város. Tőlünk nem messze, ahol ma a Penny Market áll, egy bombázó gép roncsát láttam.

1944. októbere
Id. Bogdán Béla: — Október elejétől rendszeresen megjelentek a város felett éjszakai zavaró repülést végző kisgépek. Siklásban érkeztek, majd lehetett hallani a kattogó hangjukat. Kisméretű bombákat dobtak a városra. Egyik alkalommal a Török utca egyik házára bomba esett, amitől a ház sarka megsérült, s egy nagy lyuk lett rajta. 1944. október 28-29-én történt, hogy kelet felől két, vagy három rajból álló kötelék, hat, vagy kilenc gép repült át a város felett. 11 éves voltam ekkor, de még ma is szinte látom magam előtt az egészet. Mindegyik repülő egymotoros, keskeny törzsű és nagyszárnyú volt. Nagyon lassan repültek, úgy 3 ezer méter magasan. A város utcái tele voltak német légvédelmi géppuskákkal, még játszottunk is az egyik féllánctalpasra szerelt géppuskánál. Amikor észre vették a támadó orosz gépeket, erősen lőttek rájuk, és két-három gép farokrészét el is találták. A német katonák örömujjongásba törtek ki a sikeres találatok után. Az egyikről lehulló darabok Ecseki Feri bácsi Török utcai udvarára esett. A darabot megnéztük, és meglepődésünkre réteges falemezből volt, vastagon lakkozva.