A festőművész „jobban csípi” a kungyaluiakat, de a gyerekei szerint „elment az esze”

– Úúr?! Dehogy vagyok én úr! – legyint még a kapuban Ofcsák László, reagálva azonnal a „művész urat keressük” mondatunkra. A férfi nemrégiben költözött Kungyaluba Budapestről, egy XIII. kerületi bérlakásból. Ahogy mondja: „a 13-ból”.

– Miután eladtam édesanyám halála után a házát, elhatároztam, ebből a pénzből vidékre költözöm. Nagyon-nagyon vidékre – hangsúlyozza ki.

– Először nem is tudtam, pontosan hol laknék. Két dolog motivált: a nyugi meg a horgászat.

„Gyakoroltam előtte a magányt: fogtam a sátramat és esetenként eltűntem a világ szeme elől.”

– Hol a Körösre, hol a Tiszára mentem. Így ismertem meg Tiszafüredet, Nagyrévet, Mezőtúrt, beleszerettem a környékbe.

Végül László május végén vett egy öreg házat Kungyaluban, majd felkészült a családdal történő kardozásra.

– „Elment neked az eszed! Ez a Kungyalu, ez a te becsípődésed!” – hallottam a gyerekeimtől, akik azt se tudták, hol van ez a kis falu. Elővettük hát a térképet és betájoltuk.

Az új lakos szerint Kungyalu maga a „gyönyör”. A napok rohannak, ő pedig élvezi minden percét. Még a művésztársak se hiányoznak.

Annyira­ nem, hogy nem is akarja őket elhívni ide, ha ilyen irányú csevegésre vágyik, majd ő megy hozzájuk. Művészhaverokból amúgy van bőven: harminc évig László Szentendrén lakott, ott aztán él mindenféle „művészfigura”.

„Az itt lakók jobb fejek, csípem őket!”

– Vannak köztük nagyszájúak, jókat lehet velük pletykálni! Bár ez utóbbival úgy vagyok, ha az emberről nem tudnak semmit, az veszélyes lehet. Ezért mutatkoztam be a helyieknek költözéskor: nem tömeggyilkos vagyok vagy mifene.

Kérdésünkre, hogy Kungyaluban mit festett már, László nevetve feleli, hogy semmit. Egyszerűen nem ért még rá erre.

– Mindjárt itt a tél, le kell szigetelni a padlást, rendbe kell tenni a kertet. Már magam előtt is suttyomba megyek ki horgászni, hogy átverjem a lelkiismeretemet. Azért néha lesétálok a közeli holtághoz, leülök a partra, dohányzom, nézem a vízimadarakat.

„Ezt a látványt biztosan vászonra vetem majd. Meg a Körös-kanyart is.”

A hétköznapi életre visszatérve, László elmondja, nemcsak megszokta, de meg is szerette a falusi létet, a háztáji finomságokat. A tojást például Juliska­ nénitől szerzi be.

– Kérdem egyszer tőle: Juliska néni, aztán van-e magának tyúkja? „Beszél maga hülyeségeket, hogyne lenne!” Ha van tyúkja, akkor tojása is van tán! „Mér’, kellene?”

– Bólogattam, majd Juliska néni hozott gyorsan pár dobozzal, de hozzátette, sajnos ezek csak kicsi jércetojások. Rájuk néztem, na, ezt adják Pesten 30 forintért. Juliska­ néni mentegetőzve mondta, tudja, hogy kicsik, ezért adja öt forintért darabját.

– Annyira megdöbbentem, hogy visszakérdeztem viccesen: nem lesz ez egy kicsit drága?! Majd gyorsan hozzátettem, ezekért a tojásokért adok legalább tíz forintot.

– Akkor meg ő nézett rám értetlenül. „Maga fölfelé licitál? Megbolondult?” ­Aztán annyiban maradtunk, hogy tényleg megveszem tízért, erre adott hozzá ajándékba újabb tíz darabot, nehogy rosszul járjak. Hát, ilyenek itt az emberek.

László hozzáfűzi, a környék nagyobb boltjaiban vásárolta eddig a tartós élelmiszereket, a jövőben viszont már ezeket is helyben fogja megvenni. Elvből.

– Mert lehet, hogy jött-ment vagyok, de Kungyalu már az én falum is. Nem hiszem, hogy bárkihez is közelebb állna, mint hozzám – bólogat László, miközben szeretettel néz szét új otthonában.

Kiállítótermet álmodtak a festőnek

A helyiek komoly „felemelkedési lehetőséget” látnak abban, hogy Ofcsák László ­Kungyaluba költözött. A kisbolt melletti mindenes helyiségből kiállítótermet hoznának létre a festőművésznek, igaz, a terem némi renoválásra szorul.

­Ehhez viszont pénz kell.

A falubeliek azonban – a közös cél érdekében – összefognának és közös erővel „kisminkelnék” az épületet. Ha pedig meg­nyílna a kiállítóterem, talán a turisták­ is meg-megjelennének a faluban.

Onnantól kezdve pedig már csak egy lépés, hogy ­Kungyalu neve a térképeken is vastagon legyen kiemelve.

Joó Zsuzsa