Fischer Pál – „A futball iránti szeretetünk töretlen, immár 40 éve!”

Zöld-fehér mezbe öltözött fiúcskák szüleikkel kézen fogva indultak meg az öltözők irányába. Volt, amelyikük futball-labdát vagy éppen szurkolói füzetet szorongatott, mások sapkát, sálat lobogtattak úgy, ahogyan azt a „nagyoktól” eltanulták a televízión keresztül.

„Itt vannak már, mikor jönnek?” – adott hangot izgatottságának az egyik ifjú rajongó. Erre fel, mintegy varázsütésre megjelent az ajtóban Fischer Pál – akinek ezúttal nem Dennis Bergkamp volt a sofőrje, mint anno, az ajaxos időkben –, és már villant is a filctoll:

egy aláírás ide, egy oda – újabb emlék az örökkévalóságnak. Persze, akadtak félénkebbek is, de Bánki József – a haveroknak csak „Dodó” – tett róla, hogy a kezdeti feszültség hamar elillanjon.

– „Öt perc elég lesz a bemelegítésre, srácok?” – teszi fel a költői kérdést, a csapatkapitányi karszalagot viselő Keller József. A társak bólintanak, irány a pálya. Az emberek élő kordonként sorakoznak fel a játékoskijáró mindkét oldalán, bízva benne, hogy sikerül elcsípni egy közös képet a kedvenccel.

– Nem sokkal később felharsan Bán János sípja, útjára indul a labda. Kicsit rozsdásan ugyan, de dolgoznak a fogaskerekek – hol van már az ifjonti hév? –, felveszik az iramot, ahogyan a régi beidegződések is szép sorban előjönnek: hopp, egy testcsel, hopp, egy harminc méteres keresztpassz, majd Jordáki Norbert iramodik meg a labdával középen, elfekteti a kapust, és

gól!!! Vezet a Fradi!

Persze, a martfűi öregfiúk sem hagyják magukat, remek kis adok-kapok veszi kezdetét a nézők nagy örömére, és ahogyan mondani szokás, a többi pedig már csak történelem...

– Különleges élmény volt itt játszani, példa nélküli az a szeretet, ami körbevett minket – lelkendezett Bánki.

– Aminek nagyon örülök, hogy sok olyan fiatal is kijött megnézni minket, akik talán még meg sem születtek akkor, amikor mi még aktívan játszottunk. Egyébként pontosan erről szól ez az egész, a mi úgynevezett küldetésünk, hogy a Ferencváros hírnevét öregbítsük, és hozzuk közelebb az embereket a klubhoz. Ha csak 3–4 embert sikerült bevonzanunk, már megérte.

– Jól esik azért egy kicsit leülni. Pénteken Gyöngyössolymoson léptünk pályára, ma itt, Martfűn, nem vagyok hozzászokva a sorozatterheléshez – jegyezte meg egy félmosollyal az arcán Fischer.

– Rengeteg meghívásunk van az ország minden tájáról, alig győzünk ezeknek eleget tenni. Ezért a csapat összetétele is folyamatosan változik annak függvényében, hogy ki ér rá és ki nem, egy viszont sosem, a futball iránti szeretetünk.

„Az töretlen, immár negyven éve!”

Pabar Gyula