Jó reggelt!

Fák! – kiáltottam magamban, rögtön, ébredéskor. Merthogy meg kell vennem a fenyőt, kettőt is, mert a szüleim is megbíztak vele. Nyakamba vettem a várost, megvettem. Aztán kitettem őket a kertbe (a fenyőket), így most ott állnak ketten, mint egy örök elválásra készülő pár, néznek rám szemre­hányóan és nincs ettől jókedvem. Tudom én: az illat, a díszek, a fényfüzérek kellenek az ünnephez, de elbizonytalanodtam. 2023-ban vágunk ki fát? Még ha karácsony­fának való fenyőről is van szó? És arra jutottam ezen a didergős reggelen, nézve a hálóba bugyolált, száradásra ítélt fákat, hogy: nem. Jövőre máshogy lesz, most meg abban bízom, hogy az ünnep feledteti a falhoz dőlt szemrehányást.