Érkezések

Szavakkal leírhatatlan az a pillanat, amikor először a kezemben tartottam a kislányunkat. Pontosabban a mellkasomon. A finom bőrének az illata, az apó kezeinek az érintése, az első hangok, amiket hallatott egy életre elkísérnek és csak remélni merem, hogy az emlékek elevensége nem halványul majd egy árnyalatnyit sem.

Hogy mit jelent ez a kapcsolódás, azt talán szükségtelen elemezni. Aki valaha is átélte ezt, pontosan tudja miről van szó. A legtöbb esetben ez a természetes „menetrend.” Anya és a baba előbb-utóbb lehetőséget kap arra, hogy találkozzon, hogy kapcsolódjon.

De mint tudjuk, az élet meséiben nem minden tökéletes. És az új világba való belépés után néha elmarad a régi megismerése.

Évek hosszú sora után, szerda este ismét újszülöttet hagytak a szolnoki Hetényi Géza Kórház és Rendelőintézet inkubátorában. A kisfiút megfelelően ellátták, gondosan betakarva helyezték el. Cikkünkben többet is megtudhatnak az esetről, az apróságról.

Talán soha nem derül ki, hogyan és honnan érkezett, soha nem ismeri meg azt a bizonyos „előző világot”, amely az édesanyját, esetleg tágabb családját jelenti. Csak elméletek, találgatások születhetnek a fejekben a sorsról, amelyből érkezett.

De úgy gondolom, ez mind nem számít. Egyetlen dolog fontos igazán: hogy megérkezett.

Valahogy, valamilyen körülmények között megszületett, majd bekerült egy biztonságos helyre, ahol vigyáznak rá.

Tehát aki odavitte gondoskodott róla.

A legtöbbet adta, amire képes volt.

Esélyt az életre.

Szerintem ez a minden.