Az otthon lelke

Wass Albert egyik csodálatos kötetét forgatom mostanában a kezemben. A funtineli boszorkány második részében van egy megkapó leírás a házról, az építésről, az otthonról.

Amelyik háznak a helyét odafigyeléssel választják meg, az alapját, a gerendáit, falait ugyanilyen gondosan ássák, építik...abban szeretet lakik. Abba beleköltözik az alkotást övező jóság és szépség. Átragyog a falain, beleszökik a mindennapokba. Megtölti az élet és kivirágzik benne, körülötte.

Persze ennek az ellentéte is létezik. Vannak olyan épületek, amelyekben szomorúság, keserűség, nehézség lakik és bizony ez is át tud kúszni a létezésbe.

Amikor megláttam a kunszentmártoni Eszteró Endre otthonát, azonnal eszembe jutott ez a rész a könyvből. Pontosabban az első fele. A mesés faragványokról süt az alaposság, a szó jó értelmében vett és talán lassan kiveszőben lévő jelentéssel bíró kemény munka. Ami nemesít, többé tesz. Cikkünk főszereplőjét minden bizonnyal. Önszorgalomból tanulta meg a faragás csínját-bínját, amelynek pompás eredményét tizenkét éve csodálhatja, élvezheti ő maga és mindenki, aki arra jár.

Persze az alkotás nem egy befejezett folyamat. Állandó belső igénnyel fűti az embert, így Endrét is, aki szerint a ház soha nincs kész.

Időről időre újabb szépséggel gazdagítja az otthont, amelyet maga számára teremtett benne.

Úgy hiszem mindez kissé irigylésre- de feltétlenül csodálatraméltó.

A háznak mindig megmutatkozik a lelke. Valahol, valamiben. Akkor is ha szép, akkor is ha sötét, félelmetes.

Ahogy én látom, Endre otthonának gyönyörű a lelke. Talán azért mert a gazdájának is az...