Pályán töltött idő

Gyerekként szinte mindegy volt, hogy vörös- vagy fekete salak, beton, por, esetleg fű borította a focipályát. Kérdés nélkül rúgtuk a bőrt. Ha pocsolyát találtunk kikerültük, ha beletoccsant a labda, egyszerűen kivettük és folytatódott tovább a játék. Mert szerettük a társaságot, a választott sportot. Majd egyre komolyabbá vált a szenvedély és az igényeink is növekedtek. Emlékszem, amikor először léptem arra az igazi szép, zöld gyepre. 

Klasszisokkal más volt a játék, a labda egyenesen gurult a passz után, nem kellett bosszankodni egy-egy kiálló fűcsomó miatt. De hiába a körülmények, nem szabad hagyni, hogy a játék szeretete elvesszen, hiszen az mindennek az alapja. Talán ezért van az is, hogy bármennyire fájt a betonpályán lehorzsolt térdem, vagy a fekete salakkal teli seb a lábszáramon, az emlékek megszépültek. Ezzel együtt és főleg már szülőként azt gondolom, hogy nem feltétlenül mindegy milyen körülmények között találkozik egy fiatal a választott sportágával. 

Ahogy cikkünkben is olvashatják, a nemrégiben átadott dzsúdó teremben megtartották az első hivatalos edzést. Nem más érkezett Szolnokra, mint az olimpiai bajnok Kovács Antal edzője Hangyási László. A mester szavait csak úgy itták a fiatal cselgáncsozók. Biztos vagyok benne, hogy sok év múltán, ha visszagondolnak majd erre a pillanatra, akár tovább is lendíti őket a nehézségeken, kihívásokon. És ha egyszer egy olimpián közülük valaki a dobogó legfelső fokára áll, majd elmesélheti, hogy mennyire is meghatározó volt neki ez az élmény és az új szolnoki központban töltött idő.