2017.07.10. 00:32
Harc a vakonddal
A kertben amikor kizöldül végre a fű, valahogy a vakond is úgy érzi, itt az ideje, hogy csináljon egy gyönyörű halmot – lehetőleg a kellős közepébe. Ez egyrészt rendkívül bosszantó, mert ronda, másrészt viszont porhanyóssá teszi a földet.
Éppen ezért mikor megláttam tavaly nyáron a gyepem kellős közepére készült vakondtúrást, először ideges lettem, majd igyekeztem pozitívan hozzáállni; kihasználni a puha földet. Mivel pont őszibarackot ettem, így kicsit elkotortam a földet, beledobtam a magot, és visszasepertem a földet. Este pedig jó alaposan meg is locsoltam, és képzeletben vállon veregettem magam.
Az örömöm nem tartott sokáig, másnap reggelre a halom tetejére került a mag, de nem adtam fel. Ismét megkerestem a vakond vájatát, a magot visszatettem, betakartam és elláttam vízzel. Hajnalra megint a felszínen volt a csonthéjas. Kicsit bosszankodtam, de nem adtam fel, bár néha hetekig is a felszínen maradt a mag. A vakond kitartása is lanyhult, sokszor napokig sem volt mozgás a túrásban.
Aztán eljött az ősz, majd a tél, és az elültetett termény véglegesen a föld alá került. Úgy éreztem rendeződött a konfliktus; nyertem. Egészen ma reggelig, mikor egy őszibarackot eszegetve kisétáltam a kertbe, és két fél csonthéjat találtam a felfrissített halom tetején. Hiába, egy túrás a vakond birodalma, és a természettel lehet harcolni, de nem érdemes.
