Élete legnagyobb eseményén van túl a fiatal szolnoki atya

– Mondhatjuk, életének talán legnagyobb eseményén van túl...

– Valóban így van. Dr. Beer Miklós püspök június tizenhatodikán szentelt pappá a Váci Székesegyházban. Az első önálló szentmisémet pedig harmincadikán délután öt órakor celebrálom a szolnoki Belvárosi Nagytemplomban.

– De kezdjük mindjárt az elején. Honnan indult el?

– Jászberényben születtem, kisgyermekként pedig Jászkiséren éltem. Végül családommal Szolnokra költöztünk. Huszonkilenc éves vagyok, nemsokára töltöm a harmincat...

– Kevesen választják ma a papi hivatást. Önnél mi volt a „hívó szó”?

– Keresztelésemkor a nagyapám azt mondta édesanyámnak: meglásd, ebből a fiúból egyszer még pap lesz. Ezt persze senki sem vette komolyan. Később, amikor megtapasztaltam a hit örömét, úgy éreztem, ebben szeretnék élni. Tizennyolc éves koromban volt egy élményem, amikor úgy éreztem, a Jóisten látogatott meg. S amikor egy adventi lelkigyakorlat alkalmával megkérdezték tőlem, „nem érdekelne esetleg a papság”, csak egy talánnal tudtam válaszolni. Nehéz volt kimondani az igent. A gondolat viszont nem hagyott nyugodni. Bár kezdetben még én is családról és karrierről álmodtam! Az egyetemen is először szociológiát tanultam Debrecenben, majd szociálpolitikát az ELTE-n. Amikor azonban eljutottam a madridi katolikus ifjúsági világtalálkozóra, életre szóló tapasztalatokkal gazdagodtam. Hazatérve pedig egyre erősebben éreztem a hívó szót. Ezután azt kérdeztem magamtól, mi lesz a szerelemmel, a családdal? Jött is rá a válasz Istentől: én adom neked az igazi szerelmet.

– Hogyan fogadta a hírt a családja, hogy az egyháznak kötelezi el magát?

– Emlékszem, egy szombat délelőtt volt. Édesanyám éppen az ebédet főzte. Én pedig azzal fordultam felé, mi lenne, ha pap lennék? Ő akkor vállat vont. Egyáltalán nem vette komolyan. Tizennyolc éves voltam. Néhány évvel később, amikor végleg elhatároztam magam, az öcsémmel közöltem először a tervemet. Teljesen pánikba esett. Elújságolt mindent édesanyámnak, aki szintén megijedt. Azóta viszont úgy érzem, a döntésem megtérést hozott a családomnak. Olvassák a Szentírást és szentmisére járnak…

– Fiatal egyházi személyként melyek a legfontosabb céljai a jövőben?

– Elsősorban az, hogy az Istentől kapott szeretetet továbbadhassam. Erre szeretném meghívni az embereket. Másrészt pedig, hogy rámutassak arra, a kereszténységünk abból a felszabadult érzésből származik, hogy meg vagyunk váltva. Nincs mitől félnünk! Ugyanakkor szeretnék segíteni a családoknak is. Leginkább azért, mert sokan közülük rendkívül megtörtek. Jól látszik, hogy manapság nincsenek meg a társadalmi élet alapvető támpillérei. Nincs, ami megtartsa őket a viszontagságok között. Harmadrészt azt tapasztalom, a keresztény életet nagyon lejáratták. Sokan elferdítik, vagy teljesen másképp mutatják azt be. Az ideálom, hogy profi egyháznak kell lennünk! Az intézményi keretek közt mi is tudunk változni, bizonyos dolgokat másképp csinálni. Papként lényeges, hogy jó közösséget alakítsunk ki magunk körül. Ám ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy sokan kell lennünk. Inkább azt, hogy a közösség tagjai valóban hitvalló keresztények legyenek. Ez az, ami vonzó lehet a külvilág számára is.

– Van olyan személy, akinek az élete példa Ön előtt?

Fontosnak tartom, hogy legyen példaképünk egyrészt a ma élők között, másrészt pedig a vértanúk között is. Annak idején Turai János plébános atya volt számomra az egyik ilyen személy, aki tinédzserként a jó irányba terelt. Míg a másik a győri vértanú püspök, Boldog Apor Vilmos. Számomra nagy jelentőséggel bír édesanyjának, Pálffy Fidéliának fiához intézett mondata is. Azaz „ha válaszút elé érkezel, válaszd mindig a nehezebbet!” Ezek a szavak rengeteget segítettek eddigi döntéseimben. Ha ugyanis a könnyű megoldások hívei vagyunk, nem tudunk fejlődni.

– Éppen egy diákmisén vagyunk túl. Az egyházat akkor látjuk egésznek, ha fiatalokkal is találkozunk a templomokban…

– Ha az ifjúság kerül a figyelem középpontjába, fontos szempont, hogy számukra a prédikáció ne „papolás” legyen, hanem az ő életükből induljon ki. Vagyis abból, miként mehet az jó irányba. Fiatalként sok butaságot elkövet az ember, senki sem kivétel. Ez szinte elkerülhetetlen. A papoknak is el kell fogadniuk, hogy ez mindenkinél így van. Nem várhatjuk el a fiataloktól, hogy olyan döntéseket hozzanak, mint egy felnőtt. Időnként hagyni kell őket hibázni. Higgyük el, tanulni fognak belőle, ha szeretetünkkel támogatjuk őket…

– Gyakran érik támadások a kereszténységet. Hogyan válaszolhatunk ezekre?

– A legnagyobb probléma, hogy a világ komoly ideológiai nyomás alá helyezi az egyházat. Gondolok itt a mai divatos áramlatokra. Ez persze nem teljesen új a kereszténység életében, hiszen az elmúlt századokban is láttunk hasonló eseteket. Igyekeznek félremagyarázni az egyházat vagy hiteltelenné tenni azt. Mégis úgy érzem, lehet jól reagálni. Ha ugyanis valóban hitelesen éljük meg a kereszténységet, nyugodtan mondhatjuk, hogy gyertek, és nézzétek meg, miről is szól. Azután döntsetek, hogy ez számotokra elfogadható-e vagy sem! Ha hitelesek vagyunk, akkor bármilyen rágalmat is kapjunk, nem kell félnünk attól, hogy a támadások károkat okoznak. Azt gondolom, aki támadja a kereszténységet, tartson önvizsgálatot is. Előbb mindenki a saját kertjét gyomlálja meg, utána menjen csak a másik veteményesébe.