Négyéves kínai kalandjáról mesélt a ceglédi tanárnő

– Kezdjük a történetét ide­haza! Mit tudhatunk önről?

– Hódmezővásárhelyen születtem, de gimnazista korom óta Cegléden élek. Végzettségem szerint magyartanár és turisztikai szakmenedzser vagyok, de újságíróként is dolgoztam. Amikor pedig a férjemmel Kínába mentünk, tulajdonképpen mindet ötvözhettem. Hasznosítottam a tanári képesítésemet, és a turizmushoz kapcsolódva az angolt is…

– Tanárként a legtöbben nem Kínára voksolnának, ha a külföldi munkavállalás kerül szóba. Hogy esett a választás az ázsiai országra?

– Kiutazásunk előtt az interneten­ tájékozódtunk a részletekről. Azzal szembesültünk, hogy aki jól beszél angolul, és közel áll hozzá az oktatás, az boldogulhat, az angoltanári pálya nagy lehetőség arrafelé. Emellett párom több helyen tanult már Európában, így egyhangú lett volna neki a kontinensen dolgozni. Erre én csak úgy reagáltam: legyen hát Kína a cél! Ő pedig szavamon fogott.

– Pontosan hol laktak?

– Nankingban. A több mint hatmilliós nagyváros Sanghajtól nagyjából háromszáz, Pekingtől pedig ezer kilométerre található. Ráadásul meglehetősen központi helyen, az ország keleti részén, Csiangszu tartományban. A város egyébként teljesen élhető, nem zsúfolt és a légszennyezettség is elviselhető.

– Egy írásában részletesen írt erről a jelenségről. Hozzászokhat egy európai az ottani levegőhöz?

– Fontos megjegyezni, egyáltalán nem biztos, hogy a légszennyezésből egy turista bármit is megtapasztal. Semmiképpen sem arról van szó, hogy amint megérkezünk, már fel is kell venni a védőmaszkot. Az erős szmogot én is inkább csak akkor éreztem, ha Nankingból Pekingbe utaztam. Ma már egyébként olyan applikációkat használnak az ott élők, amelyek segítségével arról tájékozódhatnak, érdemes-e szabadtéri programokra menniük az adott időszakban. Tény, hogy bizonyos területeken nagy méreteket ölt a légszennyezés, és komoly megbetegedések is vannak emiatt. A helyiek éppen ezért használják is a maszkokat, bár ezek nem igazán védenek a szennyeződésektől. Őszintén szólva, eleinte mi is sokat betegeskedtünk… Légúti panaszaink voltak. Arra is volt példa, hogy három napig infú­ziós kezelést kaptam…

– Feltételezem, az új közegben nemcsak az angolt, a kínait­ is használnia kellett. Tényleg annyira nehéz megtanulni a nyelvet?

– A munkahelyen hozzánk, külföldiekhez angolul beszéltek a kollégák. Munkám során azonban sok minden ragadt rám a kínai nyelvből. Alapszintű beszélgetéseket le tudok folytatni, merthogy a beszélt nyelv nem annyira nehéz, mint gondolnánk. Az írás és az olvasás viszont már egészen más kérdés! Főként, mert nagyjából hatezer karakterről beszélünk. Egy művelt kínai ugyanis ennyit ismer, de egy átlagember háromezerrel már jól elboldogul.

– Ha Kínáról beszélünk, megkerülhetetlen a gasztronómia. Az itthon kapható kínai ételek mennyiben hasonlítanak az ottaniakra­?

– Különbség bizony akad bőven. Az itthoni ételek ugyanis döntően Szecsuán tartomány ízlésvilágát tükrözik. Úgy látom, a hazai éttermek java erre a régióra fókuszál. Ahol mi éltünk, ott persze más volt a helyzet. Kezdve azzal, hogy sütő egy átlagos háztartásban nem volt. Nem is volt rá szükség, hiszen szinte mindent főztek a helyiek. Alaposan ki kellett tapasztalnunk, hogy hol adnak olyasfélét, ami az ízlésünkhöz a legközelebb áll. A rizs persze mindenhol köretként szerepelt. Illetve tejes, kókusztejes és rizstejes italokkal szinte mindenütt találkoztunk. Legtöbbször volt bennük vörös bab, vagy valamilyen rostos mag, hogy jobban telítsen. Bár ezek az európai szájíznek kissé furcsák. A „baozi”, azaz a hússal és zöldséggel töltött tésztaféle ellenben nagyon finom és különleges étel volt, amit szívesen fogyasztottunk.

– Mi volt a legmeglepőbb, amikor megérkeztek az országba?

– Európai szemmel elsősorban a lakáskörülmények alacsony színvonala. Tízezer kilométerről érkeztünk meg, és annyi bútorunk sem volt, hogy ki tudjunk pakolni. Sokáig bőröndből éltünk. Csapvizet nem ihattunk, a vizet előbb ugyanis fel kellett forralni. Az emberek viszont hihetetlenül barátságosak, és mindenki nagyon segítőkész. Előny az is, hogy náluk rendkívül könnyű munkát találni.

– Magyarként hogyan fogadták a munkahelyén?

– Nem az számított, hogy magyar vagyok, inkább, hogy külföldi. Ez pedig egy pozitív megkülönböztetést jelent arrafelé, hiszen nagyon szeretik a máshonnan érkezőket. Meglepő volt látni egyébként, hogy az óriási távolság ellenére sokan voltak, akik tudtak Magyarországról.

– Éppen a távolság az, ami a legtöbb kulturális különbséget okozza…

– A párválasztásban mindenképp. Számunkra talán szokatlan, hogy az idősebbek „boronálják össze” a fiatalokat. Kínában viszont ez még ma is divatos. Nyilvánvaló, hogy nem lehet általánosítani és kijelenteni, hogy ez országszerte így működik, ám négyévi kintlét után azt mondhatom, sok helyütt élő szokásról van szó. Nankingban például volt olyan megrendezett esemény, amikor egy utcán drótra voltak kifüggesztve fizikai adatokkal tarkított önéletrajzszerű leírások, melyek társkeresésre szolgáltak.

– Érdekesség, hogy többnyire nem a fiatalok olvasgatták ezeket, hanem az idősebb korosztály tagjai. Méghozzá azért, hogy megfelelő társat találjanak fiaiknak, unokáiknak. Hogy miért is van mindez? Ha a harmincas éveid elején jársz, és nincs még párod, máshogy néznek rád. Van erre a jelenségre egy kínai szó is, ami magyarul „maradékot” jelent. Kínában a lányoknál huszonegy, a fiúknál huszonkét év a korhatár, ami alatt nem házasodhatnak.

– Ha már párválasztás, mi a helyzet az esküvőkkel és a lakodalmakkal­?

– A kínai esküvők többsége rövid, alig három-négy óra. Náluk nem jellemző a Magyarországon megszokott mulatozás, táncolás sem. És mint minden ünnepükön, itt is inkább az étkezésre helyezik a hangsúlyt. Hasonlóság inkább a lakodalmas játékoknál van. Emellett pedig ők is piros ruhába öltöznek át az eseményen! A piros ugyanis az ünnep színe Kínában, ami a szerencsét, a jó egészséget és a boldogságot jelképezi. Néha még az esküvői autók színe is piros, ráadásul márkában is egyformákat választanak a nagy napra…

– Nyilván rengeteg olyan dologról is tud mesélni, melyek ott mindennaposak, ám számunkra teljesen idegenek…

– Igen, sok ilyet lehet említeni. Az egyik ilyen mindjárt, hogy mindig nagy autókat vásárolnak, és főként fehéret. Egy kezükön mutatják a számokat egytől tízig. „Hogy vagy” helyett azt kérdezik, „ettél-e már”? Nagy kultusza van a mesefiguráknak és a cicás dolgoknak. Többnyire forró vizet isznak, mindent online­ rendelnek, kis napsütésnél is napernyőt használnak, és szerencsehozó tárgyakkal veszik körbe magukat.