Az ökofaluban a komposzt WC volt Betti számára a legsokkolóbb

Donkó Bettina még az egyetem alatt kezdett el világot látni. Folyton kereste a lehetőséget, hogyan ismerhetne meg minél többet csodálatos bolygónkból. Az Európai Önkéntes Szolgálatnak (EVS, jelenlegi nevén: Európai Szolidaritási Testület) köszönhetően tavaly áprilistól egy évig Suderbynben élt egy ökoközösségben. Ez a Balti-tenger legnagyobb szigetén, a Svédországhoz tartozó Gotlandon található.

– Az emberekben benne van az az előítéletes gondolkodás, hogy az ökofaluban mindenki táncol, mezítláb jár, virág van a hajában, szabados életet él, nincs gondjuk semmire, elvannak magukkal, a világbékével és a különböző tudatmódosító szerekkel – kezdte beszámolóját Bettina.

– Szeretném ezt a képet lerombolni, ugyanis mi nagyon keményen dolgoztunk. Volt tánc, meditáció és jóga, de egyáltalán nem ez állt a középpontban. A bolygó helyzetét tartottuk szem előtt, és a globális problémákra igyekeztünk helyi megoldásokat találni, hogy mintával szolgáljunk. A másik ilyen gondolat, ami felmerül az emberekben egy ökofaluval kapcsolatban, hogy kint van valahol a természet közepén, madarak csiripelnek, minden nagyon csöndes, békés, tehenek legelésznek, az emberek jurtákban alszanak, miközben valaki furulyázik.

– Ez a mi esetünkben szintén nem így volt, az ökofaluval átellenesen ugyanis, az út túloldalán volt a gotlandi legnagyobb katonai támaszközpont helyszíne. Így egész nyáron hallgattuk a bombarobbantásokat, a géppuskaropogást, a helikoptereket, a vadászrepülőgépeket, és a tankok is előttünk mentek el – emlékezett vissza Bettina, akinek a legsokkolóbb a komposzt WC volt. Ebben két tölcsér gyűjtötte össze a folyékony és szilárd salakanyagot, amit azután elvittek a megfelelő helyekre. A folyékonyat öntözésre használták, mivel nitrogénben gazdag, a szilárdat pedig 2–3 éven keresztül egy jól lezárt betontartályban komposztálták, amellyel gazdagíthatták a veteményest.

Bettina az ottléte alatt kezdeményezte egy külön WC kialakítását is azoknak, akik gyógyszereket szednek, hiszen ezen anyagok a végtermékben is megjelennek. Ez pedig nem túl szerencsés, ha meg szeretnék enni a saját növényeiket.

Mivel Suderbyn­ben volt bojler, hagyományos fűtés, és be volt vezetve a villany, Bettináék nem voltak száz százalékban energetikailag önellátók, viszont a saját fájukkal fűtöttek. Az általuk bérelt erdőből vágták ki és aprították fel a tüzelőt. Emellett megpróbáltak természetbarát energiákat használni, amelyeket a maguk építette szélkerék és napkollektorok biztosítottak. A szigeten a buszok is biogázzal működtek, amit emberi végtermékekből állítottak elő.

– Nekünk is volt három autónk, amelyek szintén ezzel az eljárással működtek, de a szél hajtotta bicikli is hasznos volt, ha épp abba az irányba fújt a szél, amerre az ember menni szeretett volna – mesélte Bettina. – Január elején óriási vihar pusztított a szigeten, 150 kilométer per órás széllökésekkel, amely mindkét fóliasátrat és a szélturbinát is elfújta. Így mindent a nulláról kellett kezdenünk a mínusz fokokban. Tavaly nyáron pedig két teljes hónapig szárazság tombolt, ami egy szigeten igenis megérződik, így testközelből érzékeltük a klímaváltozás hatásait – ecsetelte az időjárás okozta nehézségeket Bettina.

Suderbyn egy perma­kul­túrás gazdálkodást folytató közösség. Vagyis úgy alakítják át a környezetet, hogy az emberi igényeknek megfelelő legyen, viszont belesimuljon a természeti rendszerekbe. Három pillére van: a földről, illetve az emberekről való gondoskodás, valamint a korrekt elosztás.

Egy ökofalu különböző projektekben is részt vesz, így az ott élők ki sem láttak a feladatokból, emellett különféle teendőik is voltak a takarítástól kezdve a főzésen át az irodai munkáig.

– Fontos volt a közösségnek, hogy mindenki megkapja a számára szükséges lelki támogatást és időt, amennyiben arra volt szüksége. Azaz nem voltak szigorúan vett munkaórák, hanem az egyén magának oszthatta be az idejét – magyarázta Bettina. – Volt egy csapat, akik a kertben dolgoztak, és én is közéjük tartoztam. Reggel korán kellett locsolni, hat órakor, nyáron ötkor, és folyamatosan új eljárásokat próbáltunk bevezetni. Igyekeztünk a lehető legtöbb élelmiszert magunk megtermelni.

– A gabonákat például mi magunk őröltük lisztté, és a kenyeret is mi sütöttük, de hogyha erről valaki elfelejtkezett, a reggeli csak kása volt. Úgy voltam vele, hogy első nap kása reggelire? Hát jó. De az első hét után elkezdtem aggódni, hogy te jó ég! Én egy évig itt leszek, és kásán fogok élni. Azóta annyira megszerettem, hogy az esetek nagy részében ezt reggelizek.

A külföldi élmények formálták a személyiségét

– Az egymással együttélés olykor igencsak próbára teszi az embert. A tudatosság, őszinte odafigyelés, önmagunk mélyebb megismerése, az erőszakmentes kommunikáció mind egy olyan képesség, amit ott gyakoroltunk. Így ezek segítettek minket áthidalni a különböző korcsoportból, nemzeti hovatartozásból, hitrendszerből fakadó különbségek okozta félreértéseket – beszélt Bettina az együttélés nehézségeiről.

– Ami összefogta a közösséget, az a természethez való gyengéd hozzáállás, és az, hogy valami jót szerettünk volna tenni a környezetünkért. A harmonikus együttélés és együttműködés érdekében elengedhetetlenek a megbeszélések, ahol egymás megértésére törekszünk, hogy az egyedi igényeket, vágyakat, gondokat figyelembe véve alakítsunk ki egy működő, mindenki szükségletét figyelembe vevő együttélési formát. Hatalmas személyiségfejlődésen mentem keresztül abban az egy évben, rengeteget tanultam magamról, másokról és az életről.

– Külföldön lenni egyébként csodálatos élmény, mert olyan tapasztalatokkal gazdagszik az ember, amelyek formálják a személyiségét. Nem lennék az az ember, aki most vagyok, ha nem tapasztaltam volna meg ezeket az élményeket. Azt tanácsolom, hogy akiben benne van a vágy, a kíváncsiság, hogy milyen lehet külföldön élni, az menjen és tapasztalja meg, ne féljen belevágni! De ne azért, hogy elmenjen, hanem hogy elmenjen és visszajöjjön ezekkel a tapasztalatokkal, élményekkel és tudással.