Ecsetre cserélte a pemzlit a tiszajenői Dikó János

Bár már gyerekkorában is szeretett rajzolni, nem a képzőművészetet választotta megélhetési forrásként János. Igaz, szakmájában is gyakorolhatta az ecset forgatását: szobafestő-mázolóként kereste kenyerét. A művészi fogásokat pedig szakkörön sajátította el.

– Pogány József szakkörében kezdtem festeni 1983-ban – idézte fel a kezdeteket az alkotó. – Olyan emberekkel együtt jártam ide, akik ismertté váltak Szolnokon, például Girnt Vilmos, Takács Rudolf, Németh Zoltán, Kaposváriné Mihályi Mária. Ellestem az itt oktatott technikákat, majd elkezdtem önállóan is festegetni. Ekkor huszonkilenc éves voltam.

– Amikor megnősültem, kicsit háttérbe szorult ez a foglalatosság. A szolnoki cukorgyárban dolgoztam, 1994-ben megszűnt a munkaviszonyom, és munkanélküli lettem, így több szabadidőm lett. Sajnos utána az egészségem is megromlott, lerobbantam. Hál’ istennek a betegséget kihevertem, így tudtam tovább festeni.

– Az első kiállításomat is megtartottam 2009-ben, a szolnoki HEMO-ban. Utána kétszer Tiszajenőn is nyílt tárlatom, majd folyamatosan bemutattam képeimet a buszpályaudvaron, kávézóban. Később beléptem a Honvéd Kulturális Egyesületbe, ott is sokfelé kiállítottam, számos közös tárlatunk volt. 2011-ben megismerkedtem Verebes Györggyel és Kaid Nabil festőművésszel, szakmailag ők nagyon sokat segítettek engem.

Mint vallja, fő profilja a tájkép, bár szokott csendéletet is festeni, és valamelyest a portréban is otthon van. Tájat csakis kint, a természetben fest, fényképről soha – legfeljebb portrét, de azt is nagyon ritkán.

– Számomra a látvány a meghatározó. A szívemhez nagyon közel áll a Tisza-part, az a kedvencem. De a Nagyrétet, az alföldi tájakat is szeretem. A kiválasztott tájrészlet, a színek aztán ott maradnak a fejemben, látom magam előtt. Kint a természetben felvázolom az alapszíneket a vászonra, utána kezdek neki a kidolgozásának. A kinti festésnél számolni kell azzal, hogy a nap mindig odébb halad, így az árnyékok is forognak. Két-három órám van rá, hogy megragadjam azt a látványt, amit meg akarok örökíteni. Az pedig változó, hogy mennyi idő alatt fejezek be egy képet, a kis részleteket már otthon is fel tudom festeni – avatott be munkamódszerébe János.

– Főleg olajfestéket használok, de szeretem a pasztellt és a grafitot is. Rajzolni Fazekas Magdolnánál is tanultam egy évig ’84–85 táján. Vannak portréim, amik még ott készültek. A feleségemről is van egy régi festmény, amit akkor csináltam, amikor összekerültünk 1988-ban.

Felesége, Ica elárulta, az említett képen harminchat éves, most pedig már épp betöltötte a hetvenet. János megmutatta a régi Tabánról készült képét is. 1984-ben festette, utána le is bontották, így valószínűleg ő festette meg utoljára. Akkoriban még Szolnokon laktak, 1992 de­cemberében költöztek ki Tiszajenőre, kertes házra cserélve a panellakást. Az biztos, hogy sokkal közelebb kerülhetett az ihletet adó természethez.

– Sokan vannak, akik impresszionistának, mások poszt-impresszionistának tartanak – mondta János. – Én e kettő közé helyezem magamat. De még sok tájképet meg akarok festeni!

Jánoséknak egy lánya és egy fia született, ők már Szolnokon élnek, és egyik sem a festő pályát választotta. Van két kisfiú unoka is, ők élvezik, ha kint lehetnek Tiszajenőn.