Évtizedek óta dolgozik a MÁV Kórházért és a betegekért az Ezüst Pelikán Díjjal kitüntetett dr. Rudner Ervin

– A napokban kapta meg Szolnok rangos elismerését, az Ezüst Pelikán Díjat. Milyen érzésekkel, gondolatokkal vette át? 

– Rendkívül boldog voltam, ugyanakkor nagyon meghatott. Nem számítottam rá, hogy kitüntetést kapok. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem tölt el büszkeséggel, és nagyon szépen köszönöm azoknak, akik ennek részesei voltak, és akikkel az eddigi közel 45 évben együtt dolgoztam, hiszen az ő munkájuknak is köszönhetem, hogy eljuthattam idáig.

– Hogyan kezdődött a szakmai útja?

– Hódmezővásárhelyen nevelkedtem, a Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségiztem, innen kerültem a Szegedi Tudományegyetemre, majd első munkahelyem a Hetényi Géza Kórház volt. A feleségemmel még egyetemista éveink alatt házasodtunk össze, már akkor tervezetten jelentkeztünk ide. Ő a gyermekosztályra, én pedig a baleseti sebészetre kerültem. Dr. Szudi László főorvos megkeresett, hogy volna-e kedvem átmenni az ortopédiára, volt kedvem. Dr. Bogdándy György főorvos osztályvezető azt mondta támogat, azzal a feltétellel, ha a budapesti Ortopéd Klinikán tanulom ki a szakmát. 

– De akkor már családja volt...

– Igen, a feleségem már a gyermekosztályon dolgozott, megszerezte a szakképesítést, és volt már két gyermekünk is. Dönteni kellett, hogy megragadjuk az alkalmat vagy sem, és ezért mondom, hogy rendkívül sokat számít a család támogatása, mert a feleségem azt mondta hogy igen, menjek, majd megoldjuk. Nem volt egyszerű... Két évre felkerültem az Ortopéd Klinikára és megszereztem a szakképesítést. 

– Ezután mi történt? 

– Visszakerültem a Hetényi Kórház ortopédiai részlegére. Közben az Ortopéd Klinikán újabb továbbképzésen vettem részt, 1991-ben megszerveztük az önálló ortopédiai részleget, ’95-ben pedig elérkezett az idő, hogy a részleg már önálló osztály legyen. Ennek lettem a vezetője. Nagyon jó szakmai csapat alakult ki, orvosok tekintetében kicsit kevesen voltunk, de azért el tudtuk látni a feladatot. A szakdolgozói, nővéri gárda viszon olyan stabil lett, hogy a magja mai napig itt, a MÁV Kórházban dolgozik. Erre nagyon büszke vagyok.

– Hogyan jött a MÁV Kórház az életbe? 

– Amikor a kilencvenes évek második felében az Orvosi Kamara elnöke voltam, felvetődött a kérdés, hogy szükség van-e a MÁV Kórházra, vagy olvadjon be a megyeibe. Azon gondolkodtunk, hogy lehetne a MÁV Kórházat megmenteni, mert úgy véltük, erre a szakmaiságra szükség van. Sikerült elintézni a területi ellátási kötelezettséget, így kapott állami finanszírozást. Majd a kétezres években amikor újra felvetődött, hogy a MÁV Kórházra van-e szükség, akkor nem területi, hanem feladat alapon kezdett működni, úgy, hogy felosztottuk a szakmai területeket a megyei intézmények között. A tradíciókat vettük figyelmbe, így kezdett el kialakulni a MÁV Kórház mai arculata, a mozgásszervi rehabilitáció. 

– Szinte csupa jót hallani a MÁV Kórházról, mind az ellátás, mind a betegekhez való hozzáállás tekintetében. Ez tudatosan alakult így, vagy itt ez a természetes?

– Olyan tanítómestereim voltak, akik nem csak szakmájukban voltak nagyszerűek, hanem emberileg is. Empátiával fordultak a kollégákhoz, a betegekhez, én úgy gondolom, hogy nálunk is meghonosult ez, hiszen a MÁV Kórház egy családias, együtt gondolkodó közösségé vált.

A Podcast megtalálható a Szoljon.hu Youtube- és Spotify-csatornáján is.