A víz alatt érzi jól magát a Prima-díjas Vámosi Antal

A tősgyökeres szolnoki Vámosi Antal már koránál fogva is maga a történelem. Az 1943-as születésű „meglett”, mégis máig nyughatatlan férfiembert leginkább legendás búvármúltja miatt ismerhetik sokan. Számos víz alatti kalandját sokszor „megénekelte” már lapunkban is, de mindig akadnak a múltjában még feltáratlan mélységek. A tavalyi év Prima-különdíjasával ezekből szemezgettünk.

– Szolnokon több máig jeles és neves úszóoktató volt, közülük engem gyermekként a MÁV-strand legendája, Gulyás Jancsi bácsi tanított az első tempókra. Nekem azóta a víz a lételemem – kezdte kezdeti „uszonypróbálgatásaival” régi emlékeinek felelevenítését a baráti köztudatban „Búvártóninak” becézett és ismert szakember.

– Az én gyermekkoromban a fiúknak rendes csibésznek kellett lennie a túléléshez. No, nem kell rosszra gondolni, hiszen a lelkünk jó volt. Cimboráztunk, csavarogtunk, cigiztünk, sportoltunk, dolgoztunk, tanultunk. Mindenből épp annyit, amennyi kellett. Mindenre rácsodálkoztunk, minden izgatott és érdekelt bennünket. Engem is például a kíváncsiságom ismertetett meg a búvárkodással. Középiskolás koromban Papp Dénes és Horváth László jóvoltából 1959-ben merültem először. Aztán Sárkány Jánosnak köszönhetem azt, hogy nem sokkal később, amikor a fővárosi BHG klubnál hirdettek búvároktatást, kaptam magam a felhíváson, s oda is elmentem. De persze a távolság miatt akkor még nem tudtam mélyebben elmerülni ebben a sportban, ami, mint később kiderült számomra, nem csupán sport és szórakoztató hobbi, de kemény munka is a búvárkodás.

– Fiatal kölyökként a haverjaimmal a Jacques Cousteau-filmek hatására kezdtünk beleszerelmesedni a búvárkodásba, a mélyvizek világába. Cousteau ugye saját búvárfelszerelések fejlesztésével is kísérletezett, s ez adta számunkra a lökést, hogy e tekintetben nekünk is van keresni valónk. Nosza! Az első saját búvárfelszerelését mindenki maga gyártotta, melyekről persze gyorsan kiderült, hogy víz alatti használatokra nem ajánlatosak. Én az Ezermester nevű szaklapból merítettem a tudásomat. Autókerék-gumibelsőből és plexiből készült a maszk, lábtörlőből és tornacipőből pedig az uszony. A Holt-Tiszán pár másodperc alatt kiderült, hogy valamit rosszul raktunk össze. Vagy a szaklap tanácsai voltak alkalmatlanok…

– Mindenesetre Haraszti Tamás, Török Gyurka és Kiss Gyula barátaimmal a kezdeti nehézségek ellenére megmaradtunk a búvárkodás mellett. Volt idő, amikor Kocsis Gyuszi bácsi irányítása alatt búvárkodtunk a Damjanich uszodában. Aztán besoroztak katonának. Nagyon úgy volt, hogy az első lépcsős Kalocsára kerülök, termetemnél fogva harckocsizó alakulathoz is irányíthattak volna, de a sorozóbizottságnál felismert egy tiszt, aki Szolnokra helyeztetett, így a hadsereg kötelékei alatt búvárkodhattam is.

– Leszerelésem után rólam a 60-as években tudták, hogy mi a kedvenc időtöltésem, ennek eredményeképpen 1966-ban megkeresett az MHS, a Magyar Honvédelmi Sport Szövetség, amely egy évre rá már MHSZ-ként, azaz Magyar Honvédelmi Szövetségként működött, hogy vállalnám-e a helyi könnyűbúvár-szakosztály vezetését. Vállaltam. Székházunk nem volt, az MHS-székház garázsának egyik szekrényében tároltuk a felszereléseket. A Búvár Sportegyesületet, a Búvár SE-t 1967-ben alapítottuk, amely továbbra is az MHSZ égisze alatt működött. Egy Ural típusú oldalkocsis motorkerékpárral jártam be a Kilián laktanyába a palackokat feltölteni. Az MHSZ csak könnyűbúvár-képzésre szánt némi forrást, sportra, versenyzésekre azonban nem.

– Így keresnünk kellett valami kézen fekvő munkát, amivel finanszírozhattuk az egyre eredményesebb szakosztályunkat is. Rövid úton megtaláltuk egymást a Kötiviziggel, amely nagyon sok testhez álló, víz alatti feladatot adott nekünk, amiért ellenszolgáltatást nyújtott. Az első munkánk egy Tiszasülynél elsüllyedt komp kiemelése volt, ami után a vízügyi igazgatóság támogatásával el tudtunk utazni a dorogi ob-re. Az 1970-es tiszai árvíznél Kiskörére osztottak be bennünket, s abból a munkából is el tudtunk jutni rangosabb versenyekre. Nemsokára jegyzett klub lett a Búvár SE, olyan bajnokokkal a soraiban, mint Lukács Ildikó, vagy dr. Hir Magdolna, akik az uszonyos és a tájékozódási szakágban is egyaránt eredményesek voltak. Ekkortájt kaptunk helyet a tiszaligeti székházban, amely ma már a Búvár Kft. tulajdonában van.

– Az MHSZ 1990-ben megszűnt, saját lábra kellett állni, s azóta számos mentési és ipari feladat mellett oktatásokat is vállalunk Papp Zoltánnal és ifj. Papp Zoltánnal. Ahogy telt-múlt az idő ugyanis, magam is megszereztem a hazai és nemzetközi jogosultságokat búvároktatásra.

– Nem nézem, de nem is érzem a koromat. Nyolcvanegy esztendős vagyok, de ma is gyakran merülök különféle megbízások, vagy az oktatásokat miatt – számolt be kalandos életének parányi részleteiről Vámosi Antal, aki részt vett a Hableány nevű turistahajó dunai katasztrófája utáni mentésben is.

Vámosi Antal a Hartai Gergellyel a közelmúltban készült, és a szoljon.hu hírportálunkon meghallgatható podcast-interjúban további izgalmas történetet és élményeket mesél magáról, munkájáról és hobbijáról. Például az 1918-ban első bevetésén az Adrián elsüllyedt Szent István osztrák–magyar csatahajó felkutatásáról, mely kutatóexpedíció részese lehetett, vagy egy Vörös-tengeri vitorláshajó-túráról, amelyről a Magyar Televízió filmet is készített, illetve a bakancslistájáról annak teljesítése miatt kihúzott, máltai tengeralattjáróhoz való lemerüléséről is.