Ez az önzetlen német család évek óta nehéz sorsú tiszazugiakat támogat

Anya és fia melegítőben üldögél a kanapén. Az asszonyon kötött zokni, sportos cipő, Peter is a legkényelmesebb szabadidőruháját vette fel. Nemcsak ránézésre, valójában is egyszerű, hétköznapi emberek.

Hazájukban, Németországban Marianne egy pékségben dolgozott nyugdíjazásáig, fia gyári munkás: gépeket szerel. Egy valamiben mégis másabbak honfitársaiknál: magyar felnőtteket, gyerekeket segítenek. Angolnyelv-tudásunk és egy szótár segítségével beszélgetünk a kezdetekről…

– Évekig Cserkeszőlőre jártunk nyaralni – meséli Marianne. – Azt tapasztaltuk, hogy a Tiszazugban rengeteg a szegény ember. Sokszor olyan dolgok hiányoznak a háztartásukból, melyeket mi otthon kidobunk. Egy kerékpár, egy bútordarab, egy kávéfőző, ruha és cipő. A fiammal azt beszéltük, nem hagyjuk, hogy a szeméttelepen végezzék ezek a holmik, inkább összegyűjtjük és elhozzuk Magyarországra.

Marianne-nek és Peternek nem csak egy fellángolás volt az elhatározás. Elkezdtek német „cserebere” rendezvényekre járni, ahonnan számos tárgyat, ruhaneműt gyűjtöttek be. Lomtalanításkor is résen voltak, de nem restelltek kérni sem. Ma már lakásuk inkább hasonlít egy raktárhoz, mint egy átlagos otthonhoz.

– Ösvényeken lehet közlekedni Peterék házában, annyi adománynak szánt holmi van felhalmozva – fűzi hozzá nevetve Fehér Róbert, a tiszaföldvári Révay György Gyógypedagógiai Intézmény munkatársa, aki járt már a német család otthonában.

Marianne és Peter ugyanis elsősorban ezt az intézményt támogatja. Áprilisban már a hetedik nagy kamionnyi adomány érkezik Földvárra.

– Induláskor néhányan kiutazunk Németországba, hogy segítsünk a pakolásnál. A jármű konténere plafonig van tömve mindenfélével. Egy nap kell ahhoz, hogy végezzünk a munkával. A szállítási költséget, az 1400 eurót egyszer Marianne fizeti a nyugdíjából, másszor Peter a gyári fizetéséből – magyarázza Róbert. Hozzáfűzi, úgy tudják mindezt meghálálni az adományozóknak, hogy amikor ők látogatnak el Magyarországra (mint most), családtagként fogadják őket saját otthonukban.

– Takarékos, spórolós tulajdonságuk nálunk is megmutatkozik. Múltkor a kukából vett ki két szelet kenyeret Marianne, hogy azt kivigye a tyúkoknak. Az üres fémdobozokat pedig azért gyűjtik össze, hogy azokat hazavigyék, és ott hasznosítsák újra. Talán furcsa ez a szemlélet nekünk, magyaroknak, ám ha ők nem ilyenek lennének, adományok sem lennének – vélekedik Róbert.

A német család pár nap múlva utazik haza, de addig is kihasználják az üres napokat, órákat. Peter szerel, javít – mindent, ami elromlott körülötte. Édesanyja pedig jókat beszélget és főz a magyar háziasszonyokkal. Pacalt például, ami a kedvence lett.

Peter az elmúlt időszakban megtanult magyar szavakkal búcsúzik tőlünk, a mihamarabbi viszontlátás reményében:

– Szia, szívem! – mosolyog kajánul, majd hozzáteszi a kedvenc kifejezését is, biztos, ami biztos: – Citromlé!