A 100 éves Gyenes Mihály minden jóra és rosszra emlékszik

A 2000-es években Tiszafüreden élt a megye, de talán az ország legidősebb embere, egy asszony. Gulyás Miklósné. Úgy adódott, hogy a kócsi Schleiminger-tanyán 1904. április 17-én született Oláh Eszter nénivel 2004-ben, „már” a századik születésnapján is én készíthettem interjút.

Aztán szépen sorban, minden év tavaszán az aktuális fotós kollégámmal meglátogattam őt, az újabb esztendő történéseiről elbeszélgettünk, s annak rendje-módja szerint felköszöntöttük.

Én pedig rendre, esztendőről esztendőre külön is elregéltem jókívánságaimat neki. Hat(!) évvel később, 2010-ben, a százhatodik születésnapján a még mindig szellemileg friss Eszter néni vélhetően már nagyon unhatta évek óta tartó „jólneveltségemet”, hiszen akkor így köszönte meg kedvességemet: „Mi vagy te, fiam, a jó Isten?

Az édesanyád p…át kívánj nekem már megint jó egészséget, meg hosszú életet! Még a végén megérem...!” – mosolyodott el egy kisded fogatlanságát felidéző üres szájjal a jóasszony.

Majd megfogta a kezemet, s csöndesen azt mondta: „Elegem van már a jó egészségből. Szeretnék már találkozni a Teremtővel, s mindazokkal, akik e világon nincsenek körülöttem”. Nem sokkal később beteljesedett e kérése…

Ez, az Eszter nénivel történt eset ötlött fel a fejemben, amikor Szolnok és lakossága nevében a százéves Gyenes Mihályt köszöntötte centenáriumi születésnapján Szalay Ferenc polgármester. Az eseményen a szerkeszt őségünkis ott lehetett.

Csöndes, Holt-Tisza menti házban tölti mindennapjait az idős úr, az Ágnes utcában. A porta téli időben is rendezett, a házacskáról is lerí, szorgos kezek gondozzák – mint kiderült, Mihály bácsi fia, Adorján és menye, Erzsébet ápolják a lakást és persze a bácsit is.

Aki Törökszentmiklósról akkor költözött vissza Szolnokra, mikor úgy 25 éve elveszítette feleségét. Húsz éve pedig a látását veszítette el, s tavaly év végén már nem nagyon tudott lábra állni sem.

„Hiába, no! Száz év alatt minimum ennyit el kell veszítsen az ember!”

– magyarázta problémáit az ünnepelt, de olyan mosollyal az arcán, mintha épp akkor kapta volna vissza említett hiányosságait. Egyébiránt a sokadalomnak örült nagyon, rendkívül felélénkítette, hogy emlékeznek rá, megemlékeznek róla.

A parányi, utcára nyíló kertre néző ablak mellett az egyszemélyesnél kissé szélesebb ágyon feküdt Gyenes úr. Egy kis kandalló szolgáltatja télidőben a meleget az otthonos helyiségben, így egy vékonyka pléd is elegendő Mihály bácsi szikár testére.

Az őt köszöntő Szalay Ferenc a magas korához képest remek szellemi állapotban lévő Mihály bácsival „végigfutott” száz év fontosabb állomásain. A legtöbb időt a második világháborús események felelevenítésekor töltöttek el.

Arról már a velünk történt beszélgetés alatt szereztünk tudomást, hogy Gyenes Mihály Törökszentmiklóson született, 1918-ban. A Széchenyi úti családi portán egy bába segítségével érkezett e világra, Lajos bátyja, Mária és Katalin nővérei után, illetve István öccse előtt.

Mihály alig huszonévesen, 1941. augusztus 1-jén katonai behívót kapott Szolnokra. Újoncként a 10. honvéd gyalogezred 2. századába sorozták. Még ugyanezen év október 6-án átvezényelték Karcagra, onnan pedig egyenesen a keleti frontra irányították. Alakulatával együtt vonaton Kárpátaljára, egészen Kőrösmezőig szállították. Ott le kellett szállniuk.

– Azt mondták, nem mehetünk vonattal tovább, mert felrobbantották a vasúti alagutat. Viszont nem állhattunk meg, nem fordulhattunk vissza.

„Mennünk kellett előre, azzal, ami épp ott és akkor a rendelkezésünkre állt. Ez nem volt más, mint a lábunk.”

– Több héten keresztül hatszáz kilométert gyalogoltunk Ukrajnán át, egészen a Tatár-hágóig, Kazatin városáig.

– Mindenszentekre értünk állomáshelyünkre. Amíg ott voltunk, –45 Celsius-fokos hidegben fagyoskodtunk, éjszakánként még alacsonyabbra esett a hőmérséklet. Lefagyott a lábujjkörmünk, valakinek az egész lába is.

– A helyiek a németeket ki nem állhatták, a magyarokat viszont szerették. Így aztán némi mahorkával (kapadohány, silány minőségű alapanyagból készült dohány – a szerk.), meg cukorral, káposztalevessel napról napra léteztünk ottlétünk alatt.

– Mindezzel együtt is, az maga volt ott a pokol! – emlékezett vissza az átélt megpróbáltatásokat csak azért is módon, gúnyosan kinevetve Mihály bácsi. Aki az ukrán frontról 1942. október 28-án érkezett vissza, mikor is leszerelt. Ám a következő év tavaszán, 1943. márciusában újra behívták, ezúttal Pécsre.

– A horvát határ védelme volt a feladatunk. Innen, délről azonban 1944. szeptemberében Erdélybe vezényelték az alakulatomat.

– Ott az oroszokkal és az átálló románokkal csatározásokba kerültünk, ezért lassacskán visszavonultunk a Duna vonaláig. Végül, 1944. december 5-én hadifogságba estem – sorolta pontos számokkal is a veterán katona.

Mihály bácsit 1945. április 15-én szállították vissza a „pokolba”, Ukrajnába. Odesszába, a 2. számú lágerbe került. Telente újabb fagyok, újabb betegségek, újabb embertelen helyzetek, ám újabb mahorkák, cukorkák és káposztalevesek vártak rá.

Már rég’ vége volt a háborúnak, Magyarország szovjet fennhatóság alá került, amikor Odesszából 1951 januárjában hazatért Törökszentmiklósra, egyenest a szülői házba.

Bár nem tekintették háborús bűnösnek, ám mivel politikailag megbízhatatlannak minősítették, álláshelyet nem kapott, csak alkalmi munkákból élt. Sem a pártba, sem a helyi téeszbe nem lépett be, így nem volt könnyű a megélhetése. Ám a szerelem nem ismeri a politikát, így az nem kerülte el.

Megismert egy lányt, majd 1953. november 21-én összeházasodott Béres Máriával. 1961. július 4-én megszületett a fia, Adorján, így újra a nagyobb lehetőséget nyújtó megyeszékhelyen kutatott megélhetés után.

Akkortájt Törökszentmiklósról majdhogynem egyenesen a tüdőkórházig vezetett egy sínpár. Így hát a Zagyva-parti egészségügyi intézetben vette fel a munkát, ahol egészen 1973-ig tevékenykedett. Innen a Szolnok Megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalathoz került, melynek égisze alatt öt évig volt portása a Domus áruháznak.

– Utoljára 40 évvel ezelőtt, 60 éves koromban ért akkora meglepetés és sokadalom a születésnapomon, mint a kerek századikon! A domusos kollégák nagyon harsányan búcsúztattak, épp, mint most önök! – mondta a két unokával és két dédunokával megáldott Mihály bácsi, aki a századikon könnyezve vette tudomásul az idő múlását.

Akárcsak, vélhetően, a hatvanadikon is sírt egy kicsit az egykori szolnoki bútorüzlet társalgójában neki rendezett születésnapi, nyugdíjbavonulós bulin, 1978-ban…

A fent említett Eszter néni bölcs gondolatai folyamatosan a fejemben járnak, ha egy matuzsálemi korú emberrel hoz össze a sors, továbbá a szerencse és a jó Isten, én Mihály bácsitól a közhelynek tűnő életelemekkel búcsúztam el: „Jó egészséget és hosszú életet!”.

Gyenes úr egyelőre aranyosan megköszönte a jókívánságaimat. Aztán majd meglátjuk, mi lesz a reakciója jövőre. Meg azután. Meg azután...