Senkitől nem vehetjük el a szórakozás jogát, főleg, ha az kulturált

„Egy lakó ordít: csendet, mert a hideg ráz, a zajtól visszhangzik már a lépcsőház?” Mindannyian ismerjük ezeket az eseteket.

S tudjuk, legyen szó kis faluról vagy pezsgő nagyvárosról, a mindennapi együttélésnek mindenütt megvannak a maga szabályai. Hol írottak, hol íratlanok.

Törtelen, de környékünk több településén is tettek már arra kísérletet, hogy elejét vegyék a másokat zavaró mulatozásoknak. A korlátozások módját, azt gondolom, minden közösségnek szíve-joga megválasztani.

A tapasztalatok rövid idő után úgyis megmutatják, érdemes-e korlátok közé szorítani például a lakók estébe nyúló szórakozását. Mondanom sem kell, ennek sokan egyáltalán nem örülnek.

Vannak, akik úgy vélik, a legalapvetőbb joguk sérül, ha egy keményen átrobotolt munkás hét után nem vezethetik le a feszültséget.

Míg mások szerint egy-egy jó hangulatú otthoni program szervezői igenis legyenek tekintettel a környékben élőkre is. Hiszen mint mondják, nem burokban élünk!

Vajon kinek van igaza, s egyáltalán lehet-e igazságot tenni?

Mindenesetre úgy gondolom, kell, hogy legyen helye életünkben a nagy családi, baráti (s igen, akár az éjszakába nyúló) eseményeknek.

Merthogy ezek is, a hosszúra nyúlt házibulik, a nyársalások és az átmulatott születésnapok is hozzátartoznak a mindennapokhoz. Mind fontosak, s persze különlegesek.

Ettől azonban még tudnunk kell(ene) úgy mulatni, hogy senkit se zargassunk vele.