Olyan kemény a magyar történelem, hogy abból még a kísértetek is elmenekültek?

Addig nem volt gond, amíg a folyosók, ajtók és egyéb útvesztők kerültek sorra. A végén jött a csattanó:

„Kedves vendégeink! Ha találkoznak egy szótlan, ódivatúan öltözött, mélabús hölggyel, nem kell rá ügyet vetni. Csupán a férjét várja haza, teljesen ártalmatlan egyébként.”– mondta.

„Mikor, és hova utazott az illető?” – hangzott a szokványosnak tűnő kérdés.

A választól egyből felélénkültek, mert kiderült, hogy a házigazda nyolcszáz éve, az utolsó keresztes hadjárat idején intett búcsút türelmes asszonyának. Tudomásom szerint végül elmaradt a hölggyel való nem mindennapi találkozás.

Azt nem tudom, hogy a diákoknak támadt-e emiatt hiányérzete, de én máig küszködök vele. Régóta járom, kutatom a megye kastélyait, kúriáit, de egy szál fejetlen barát, befalazott hűtlen asszony, leszúrt csábító imbolygó képe sem akadt az utamba.

Nem beszélve a szokásos kincset őrző kutyáról, vagy zsugori emberről, akivel talán még meg is alkudhatnánk egymással.

Mi lehet az oka, nem tudom.

Talán a történelmünk volt olyan kemény, hogy abból még a kísértetek is elmenekültek? Esetleg kevésbé vagyunk fogékonyabbak a mesékre másoknál?

Pedig lehet, hogy néha jobb lenne múltbeli árnyakon borzongani, mint szembenézni földrészünk jelenének többnyire minden költői vonást nélkülöző zord valóságával.